A Smashing Pumpkinsnak csak a nosztalgia marad

Eddig is tudtuk, hogy régen elmúltak már azok az idők, amikor a Smashing Pumpkins volt az ünnepelt amerikai rockzenekar - a felemás újjáalakulás csak még távolabbra sodorta ezeket az emlékeket. Nem fázott rá viszont az újjáalakulásra a Crowded House, példaértékű módon lép a "nagy" zenekarok közé az Interpol, még mindig megbízható a Bad Religion, a csúcsra jutott a Spoon, és erős lemezzel jelzi jelenlétét a They Might Be Giants is a lemezajánlóban.

Smashing Pumpkins - Zeitgeist

Várakozások: Egy Smashing Pumpkins újjáalakulás kétségkívül nagy hírértékkel bír, még akkor is, ha az alapító tagok közül végül mindösszesen ketten vettek benne részt, az anno a herointól kis híján kipurcanó dobos, Jimmy Chamberlin és persze a kilencvenes évek egyik legkülönlegesebb tehetségű énekes-dalszerzője, a frontember Billy Corgan. James Iha és D'arcy hiánya kétségkívül fájó, de a zenekar gyakorlatilag mindig is Corgan tagadhatatlan karizmájára és egyre elhatalmasodó egójára épült, így azon rágódni, hogy beszélhetünk-e egyáltalán újjáalakulásról vagy sokkal inkább csak arról van szó, hogy az énekes ezúttal nem a Zwan alias, hanem a jól bejáratott márkanév alatt jelenteti meg legújabb művészi vízióját, a végeredmény szempontjából teljesen irreleváns. Egy biztos: rég volt már, amikor a Smashing Pumpkins számított az Egyesült Államok legnagyobb alternatív rockzenekarának. A varázs, ami a duplalemezes Mellon Collie-nál még kétségkívül megvolt, a súlyos zsákutcának bizonyúló Adore-nál teljesen elenyészett, a már-már katasztrofális Machiná-n a zenekar, és főleg Corgan pedig már végképp önmaga szomorú paródiájába fulladt - a kritikailag és a kommercionálisan is súlyosat hasaló Zwan nemkülönben. Az pedig, hogy a napokban megjelenő, Zeitgeist névre keresztelt, hetedik Smashing Pumkins sorlemez használ-e valamit Corgan megkopott renoméjának, majd elválik.

Eredmény: A Gish-Siamese Dream-Mellon Collie korszakos Pumpkins - Corgan dalszerzői kvalitásai mellett - javarészt a változatossága miatt volt nagyon egyedi és szerethető. Benne voltak Corgan olyan gyermekkori inspirációi, mint a Black Sabbath sírontúli, komor hard-rockja vagy a Cure érzékeny dark-popja, zajos gitárfüggönyök, ízléses mértékű, álomszerű pszichedélia még bőven a popzene vonzáskörzetén belül, és persze Corgan maníros, nyafogós, énekhangja. Az új lemezre viszont csak az utóbbi maradt meg, az a bizonyos, ezer közül is felismerhető, bár kétségkívül 'megosztó' énekhang. A mindehhez járó zenei körítés pedig leginkább egy ijesztő illusztráció arról, hogyan is képzeli Corgan a 21.-ik századi, modern rockzenét, valahol a Queens of The Stone Age farvizén (és sajnos távol a QOTSA szintjétől). A változatosság és a játékosság már végleg a múlté, szürkébbnél-szürkébb, ihlettelen, bombasztikusnak szánt stadionrock-dalok dübörögnek végig a Zeitgeist-en, mindenféle izgalom, vagy megkapó pillanatok nélkül, ráadásul ebben a zenei közegben Corgan énekhangja kimondottan komikusnak hat.

Kiknek ajánlható: Azoknak, akiknek még mindig sokat jelent a szekrényükben pihenő, ZERO feliratos póló.

Olyan, mint: Billy Corgan egy zavarodott Wolfmother élén.

(SZSZCS)