Lemezek keveseknek

Az utolsó nyári héten végképp konganak az ürességtől a lemezboltok "újdonság" feliratú szekciói, új albumokból ezen a héten csak néggyel tartottuk érdemesnek foglalkozni, bár a lemezlistákat egyikük sem fogja különösebben átrendezni a jövő héten. Kisebb kanyarral tér vissza igazi erősségeihez a walesi Super Furry Animals, közönsége kedvében jár Ben Harper, nyugalmat sugároz a lecsillapodott New Pornographers, és magához képest kimondottan hallgatható zenét csinál a Liars. Lemezajánló.

Liars: Liars

Várakozások: Az ezredforduló tájékán alakult, erősen New York-i kötődésű és természetesen művészeti-főiskolás háttérrel bíró Liarst alapvetően ugyan a Rapture és társai nevével fémjelzett, szárnyait már javában bontogató poszt-diszkó-punk újhullám dobta a felszínre anno, de ennek ellenére ez az öntörvényű zenekar egy kicsit mindig kilógott ebből a brancsból. A Liars ugyanis a táncolható, feszes ritmusokkal szemben inkább a noise-rock közeli gitárgerjesztés és kaotikusnak ható, gyakran mindenfajta dallamot nélkülöző improvizációk, azonnal ütő slágerek helyett, pedig az artisztikus, és kissé nehezen kibogozható konceptalbumok mellet tette le a voksát, így a munkásságuk végső soron sokkal inkább rokonítható mondjuk az Einstürzende Neubauten avantgarde törekvéseivel, mintsem az LCD Soundsystem trükkös, elegáns diszkó-rockjával.

Eredmény: Ehhez mérten persze eddigi három lemezük kapcsán igazán nagy kommercionális sikerekről nem beszélhetünk, de a kritika általános lelkesedése azért meghozta a hatását, és előkelő, illetve kényelmes kult-pozíciót biztosított a zenekarnak, amely viszont a napokban megjelenő, új lemezével akár még egy szélesebb közönség előtt is megmutathatja magát. A címnélküli, negyedik Liars-album ugyanis mind közül a leginkább közérthető; a dalok címei - szemben az eddig gyakorlattal - rövidek és szimplák, és maga a zene is hasonló változáson ment keresztül, a végeredmény pedig, legalábbis Liars-mércével mérve kész slágerparádé. A nyitó Plaster Casts of Everything monoton döngölése és rémisztő orgonája ugyan még a csapat régi arcát mutatja - és jutott azért erre a lemezre is egy jó adag kissé öncélú zajongás -, de a Houseclouds komótos, bólogatós "madchesteri" hangzást idéző grúvja már meglepő és jó húzás, akárcsak a Jesus and Mary Chain, illetve a Velvet Underground előtt tisztelgő Freak Out kedves garázs-amatőrizmusa, vagy a szintén hasonló vonalon mozgó Pure Unevil elringató, puha shoegaze gitárzúgása. Persze milliókat ebből a lemezből sem fognak eladni - ez gyaníthatóan nem is szerepel a célok között -, de igazán izgalmas hallani, hogyan is képzeli ez a három hibbant amerikai a popzenét. A táncparkettekre talán még nem viszi be a bandát, de a kiállítás-megnyitók miliőjéből már kifele mutat.

Kiknek ajánlható: Még megrögzött popperek is megpróbálkozhatnak vele.

Olyan mint: A hiányzó láncszem a Rapture és a Sonic Youth között.

(SZSZCS)