Amerikai gengszterek randevúja

Egy éven belül másodszor jelentkezik új albummal az egyszer már nyugdíjba vonult Jay-Z, akit most egy legendás drogbáróról készült film ihletett meg. Kissé sápadt anyaggal tölti ki az időt következő albumáig a legnépszerűbb mai izlandi zenekar, a Sigur Rós, továbbá korábbi lemezeit szintetizálja a Monster Magnet, míg a Wombats megmutatja, hogy igenis lehet még újabb bőrt lehúzni a posztpunkról is. Lemezajánló.

Sigur Rós: Hvarf-Heim

Várakozások: Az izlandi könnyűzene valamikor a nyolcvanas évek végén kapcsolódott be a nemzetközi vérkeringésbe a Sugarcubes-nak köszönhetően, azután pedig gyakorlatilag egyet jelentett a zenekar időközben szólópályára lépett énekesnőjével, Björkkel. Azonban, körülbelül az ezredforduló óta felpörögtek az események, és az utóbbi pár évben az izlandi popzene valami olyasmivé vált, mint ami a japán volt a kilencvenes évek második felében. Hatásaiban és nagyságában persze kevésbé jelentős vagy szembeötlő, de az analógia annyiban mégis helytálló, hogy ezúttal is egy afféle mesebeli sziget lakói formálják egészen sajátos módon a maguk képére az angolszász mintákat, ráadásul tényleg kialakult egy többé-kevésbé jól körülírható színtér, tehát egy jó ideje már akár "izlandi hangzásról" is beszélhetünk. Utóbbi pedig, ez az északi, pogány romantikával megspékelt, kísérleti popzene világszinten is egyre kapósabb, így egyre többen ismerhetik mondjuk a laptopos énekes-dalszerző Mugison, a poszt-rock Amiina vagy az experimentális-elektronikus Múm munkásságát. A mozgalom húzóneve pedig a reykjavíki Sigur Rós, akiket második, 1999-ben megjelent nagylemezük, az Ágaetis Byrjun dobott be a köztudatba, és ennek köszönhetően rövid úton ki is tudtak törni a poszt-rock gettóból, hogy mára minden idők egyik legvalószínűtlenebb lemezmilliomos sztárzenekarává váljanak. Legutóbb a Takk című nagylemezzel jelentkeztek 2005-ben, idén pedig egy speciális, duplalemezes válogatás EP-vel álltak elő.

Eredmény: A Hvarf-Heim tehát nem hagyományos sorlemez, hanem innen-onnan lemaradt, eleddig kiadatlan dalokat és régi, sorlemezes számok akusztikus feldolgozásait gyűjti egy csokorba, és bár a koncepció akár még sokat ígérőnek is tűnhet, a végeredmény mégis felemás. A Sigur Rós nagy találmánya eredetileg ugye az volt, hogy az alapvetően epikus, instrumentális kompozíciókra, és a hosszú, finom és monoton részeket monumentális hangorkánokban kicsúcsosodó, felkavaró(-nak szánt) gitársikálásokkal ellenpontozó, dalszerkezetekre kihegyezett poszt-rock zsánert egészen közérthetővé tudta varázsolni. Először is a Sigur Rós dalaiban többnyire - műfajidegen módon - központi szerepet kapott az ének, a frontember Jósni sajátos - leginkább egy végtelen jégmezőkön felcseperedő, Thom Yorke-ra emlékeztető - hangja és saját halandzsanyelvén előadott szövegei pedig kimondottan slágeressé, sőt MTV-kompatibilissé tették a szerzemények többségét. Másodszor a fentebb is emlegetett "északi-romantika" fokozottan tetten érhető a zenekarnál; a minden lemezüket átitató gyermekien bájos, földöntúli atmoszférának (és az imidzshez tökéletesen passzoló klipeknek) köszönhetően az ember hajlamos elhinni, hogy Izlandot tényleg erdei manók, tündérek vagy éppen angyalkosztümos, Down-kórosok (Svefn-g-englar), esetleg csíntalan öregurak (Hoppipolla) lakják. Rosszabb pillanataiban viszont az egész produkció nem tűnik többnek egy, inkább lézerszínházak és TV-spotok kísérőzenéjének szánt, jól kitalált, bombasztikus blöffnél, és sajnos az új lemez is inkább ezt az oldalt erősíti. Persze kiadatlan számoktól bajosan lehetne elvárni, hogy sokat tegyenek hozzá az eddigi életműhöz, de a Hvarf-Heim első felén szereplő, öt régi-új dal néhol már tényleg bosszantóan semmilyen. Hiába vonultatnak fel minden kötelező kelléket a csilingelő háttérzajoktól kezdve, az elmaradhatatlan gitárrobbanásokon át, Jósni androgün vonyításáig, a végeredmény mégis olyan, mintha a Sigur Rós saját magát parodizálná, ráadásul nem is túl szellemesen. Az akusztikus blokk szintén nem túl emlékezetes, mert egyrészt legtöbbször nincs olyan számottevő különbség a dalok eredetije és az újragondolások között, amikor pedig mégis, akkor már inkább az albumos verzió felé billen a mérleg.

Kiknek ajánlható: Elsősorban rajongóknak: minden negatívuma ellenére jó időkitöltő a következő nagylemez előtti csendben.

Olyan, mint: A kellemes háttérzenén túl, a korszakalkotón innen.

(SZSZCS)