The Feeling: Join With Us
Várakozások: Az öttagú angol szoft-rock zenekar 2005-ben alakult, majd egy évvel később vált ismertté a Sewn című, brit Top 10-be jutó slágerével. A Feeling javarészt a hetvenes évek zenéiből táplálkozik, a frontember, Dan Gillespie-Sells szerint zenéjükre nagy hatást gyakorolt a Supertramp, a 10cc és az ELO. Amikor az együttes második kislemeze is a brit Top 10-ben landolt, akkor már annak is hírértéke lett, hogy a zenekar basszusgitárosa, Richard Jones Sophie Ellis-Bextor férje. Dan Gillespie-Sells pedig azzal a nyilatkozatával keltett megütközést, amelyben kijelentette: Karen Carpenter szeretne lenni Neil Young testében, Freddie Mercury nadrágjában. "Szerintem kockázatos vállalkozás, ha deklaráltan mainstream zenét akarunk játszani" - mondta a Guardian újságírójának az énekes. A debütáló lemezük Twelve Stops and Home címmel került a boltok polcaira Európában 2006 nyarán, míg Amerikában csak tavaly jelent meg. A lemez címe arra utal, hogy az énekes gyermekkorában 12 megállót metrózott, míg eljutott a Leicester térig. A korong megjelenésekor vegyes fogadtatásban részesült, az azonban vitathatatlan, hogy a velük egy időben felbukkanó, szintén szoft-rockban utazó Orson nevű zenekarnál jobb eredményt sikerült letenniük az asztalra.
Eredmény: "Az, hogy avantgárd, független, feszes vagy zajos zenét játszol, már jóval kevésbé rizikós. Ellenben középutasnak lenni kockázatos, hiszen az egyre általánosabb indie ízlésvilág kivet magából." - nyilatkozta korábban a frontember, s a megállapítása erre a korongra is érvényes. Nagyon vékony jégre merészkedett a zenekar ezzel a stílussal, de valamiért a jég ezen a lemezen sem akar beszakadni. A nyitódal, az I Thought It Was Over - mely egyben az első single is - feszes, és erőtől duzzadó, a nyolcvanas éveket idéző szintihangjai egyszerűen magával ragadják a hallgatóját. Aztán a második számban a romantikára vágyók is megkapják a magukét, a Without You-ban a zenekar tovább egyensúlyoz a ciki és a menő határmezsgyéjén. Ezt követően a lemez az egy sima, egy fordított alapszabálya szerint halad tovább: a powerpop dalokat, a zongorás lassú darabok váltják. A Won't Go Away a Beach Boysot idézi, emelkedett és slágeres, a közepén felcsendülő szaxofon-szóló pedig még csavar rajta egyet, míg a Conor akár Queen-dal is lehetne. A lemez minden egyes szerzeménye rádióbarát, s a lendület egészen az album végéig kitart.
Kiknek ajánlható: Azoknak, akik egy könnyed slágeres albumra vágynak, de a szoft-rock, az AOR, és a rokonműfajok szerelmeseinek is bátran ajánlható.
Olyan, mint: Egy teljesen időtlen lemez, mely okosan kikerüli napjaink divatos gitárzenei szabályait (és csapdáit), s így tud trendi és slágeres lenni.
(DG)