Éneklő színésznő és a diszkónagyi

A kétezres évek színésznő-ikonja, Scarlett Johansson egy cipőbámuló Tom Waits-feldolgozáslemezzel kóstol bele a popénekesnői karrierbe, Donna Summer hatvanévesen is felveszi a versenyt a mai popdívákkal. Huszonegyedik albumával is bizonyítja zsenijét a Sparks, ugrabugra tánczenével debütál a Ting Tings, és a végére két független gitárlegenda is marad a Mudhoney és a Wedding Present személyében. Lemezajánló.

The Wedding Present: El Rey

Várakozások: Miután a nyolcvanas évek eleji, szintetizátor-orientált brit popzenét alaposan felrázta a Smiths a maga csilingelő gitárjaival, hétköznapi kiállásával és költői de mégis földhözragadt szövegeivel, érezhetően valami új és nagyon friss dolog indult el a szigetországban; megszületett a klasszikus értelemben vett független gitárzene. A mozgalom kezdeti korszakának egyik legfontosabb állomása és egyben dokumentációja az 1986-ban az NME magazin mellékleteként megjelent, C86 címre keresztelt válogatáskazetta, amin több mint húsz, fiatal gitárpop-zenekar mutatkozhatott be a nagyközönségnek. Ezek nagy része mára persze eltűnt a süllyesztőben, de néhányuknak sikerült felszínen maradni; kézenfekvő példa az azóta több műfajban is bizonyító, a rákövetkező évtized elejére már sztárzenekarrá növő Primal Scream, és bár hozzájuk hasonló sikertörténetben más C86-os zenekarnak nem nagyon volt része, azért szűkösebb keretek között másoknak is sikerült a túlélés. Ilyen például a leedsi Wedding Present, amely elsősorban a hihetetlenül gyorsan sikált, szárazan nyikorgó gitárriffekre építette programját, és az évtized végére, a George Best illetve a Bizarro című lemezekkel már az ország egyik legnépszerűbb indie-pop zenekarává avanzsáltak, és ezt a pozíciót az 1991-es Seamonsters lemezzel is tartani tudták.

Eredmény: Azóta mind a zenét mind pedig a tagságot tekintve sok változáson ment át a zenekar. Az egyetlen biztos pont a dalszerző-frontember David Gedge, aki 1996-ban bizonytalan időre ugyan jegelte a Wedding Presentet, hogy másik projektjére, a Cinemarára koncentrálhasson, de 2005-ben úgy döntött, hogy a soron következő lemeze mégis inkább a jobban bejáratott alias alatt jelenjen meg, így a 2005-ös Take Fountain végre az új évezredbe is átmentette a Wedding Present nevet. A visszatérés - ha nem is rengette meg a világot - jól sikerült, így a folytatás is borítékolható volt. A produceri teendőket ezúttal - akárcsak a Seamonsters-nél - Steve Albini látta el, a hangzás pedig ennek köszönhetően szimpatikusan, néhol már punkosan zajos, és Gedge kamaszos hangjának, és a szívhezszólóan egyszerű melódiáknak köszönhetően a C86-os, keresetlen, bumfordi báj is megmaradt.

Kiknek ajánlható: Ha az első négy lemez már megvan, jöhet ez is.

Olyan, mint: Elegáns visszatérés után stílusos folytatás.

(SZSZCS)