Hol van itt a kandi kamera? Az Ariel Pink's Haunted Graffiti londoni koncertje

Ariel Pink hiába ír a kritika által ünnepelt slágereket, koncertjein még mindig úgy viselkedik, mint a szülei tűréshatárát tapogató gyerek. Beszámoló Londonból.

Mindig bosszantónak és karót nyeltnek tűntek a kandi kamerás felvételeken azok az áldozatok, akik a megviccelés lelepleződése után felháborodva kérik ki maguknak, hogy rájuk nyitották a vécéajtó; ezért már régen elhatároztam, hogy ha egyszer belekeveredek egy ilyen humoros műsorba, én is olyan szereplő szeretnék lenni, aki utólag már a hasát fogva nevet azon, hogy fellibbentették a szoknyáját, vagy valami álbalesettel halálra rémisztették. És azt hiszem, nem is vallottam szégyent, amikor november 9-én végre alaposan csőbe lettem húzva. Pedig amúgy nem találkoztam sem a Fool Britannia, sem a Naked And Funny forgatócsoportjaival, éppen csak elmentem az Ariel Pink's Haunted Graffiti londoni koncertjére.

De mivel eleve csak azt verik át, aki engedi ezt, nekem sincs kit áltatni, én bizony rendesen hagytam magam. Mert ahogy közeledett november 9., úgy lettem egyre biztosabb benne, nekem ez lesz A Koncert, a mindenkori viszonyítási alap, meg hogy mindent összevetve én talán egész életemben Ariel Pink-koncertre készültem, ami persze
egy ordas hazugság, hiszen igazából csak idén augusztus óta (lásd a Mature Themes című új lemezről szóló kritikát) - de hát ki ne szeretne időnként túlozni egy kicsit. Álomsetlisten, vágyott koncepción gondolkozni azonban még csak nem is mertem, mert hiába ő a világegyetem egyik legcsodálatosabb és legszebb teremtménye, ezzel együtt egy kiszámíthatatlan holdkóros is, aki nem csak egy himihumi kis klubban, de akár a Coachellán is sértődötten vonul le a színről; egy irritáló ripacs olyan viselt dolgokkal, amiket akárki mástól kiröhögnék, miért akarja már megint feltalálni Bowie androgün korszakát. És bár egy elég rossz időzítéssel éppen öt nappal Ariel előtt vettem részt életem egyik legszuperebb koncertjén, ennek a Wedding Present-turnénak egy kis írországi klubban tartott darabján, és ezért nekem túl sok beteljesületlen kívánságom már nem maradt eddigre, a York Hall Leisure Centre-be bizony mégis úgy érkeztem meg, hogy ott hónapok várakozását megkoronázó élményekben lesz részem - még ha a legborzalmasabb forgatókönyvekre is igyekeztem felkészíteni magamat.

Geneva Jacuzzi; a fotó nem a koncerten készült

Az Ariel Pink's Haunted Graffiti -show az idén bemutatkozó, a város különböző helyszínein egy héten át izgi dolgokat összefogó Illuminations része volt, és akárcsak az őszi amerikai turné állomásain, Londonban is Geneva Jacuzzi lépett a Haunted Graffiti előtt színpadra. Róla amellett, hogy a prosztószintire előadott femme fatale-szövegek elég ügyes interpretálója, azt is érdemes tudni, hogy Ariel Pink barátnője volt úgy 8-9 évig, de állítólag tavaly óta már nem az. Számai az ének kivételével felvételről mentek, és ugyan nagyon aranyos és kedves lánynak tűnik, fehérre festett arccal, zubbonyban és cicanadrágban egyszerre hozza a cirkuszi porondmestert, a játékos artistát és a félőrült hárpiát, és ez még akár jó is lehetett volna, de közben mégis inkább bántóan művi lett attól, hogy Ariel Pinkéket kiültette a színpadra szendvicsezni és kólát inni. Komolyan, kempingasztalok is voltak, ő meg ide-oda ugrált rajtuk és közöttük, és agresszíven meg-meghúzogatta a tagok haját. Az egész egy félresikerült, C betűjelű műfajparódiának tűnt, amiből tulajdonképpen pont az nem derült ki, milyen műfajt akar parodizálni. Majd követte őt a most felfutóban lévő 21 éves dj, Blood Diamonds, aki nagyon lelkes és ügyes volt, bár néha kicsit aggódtam érte, nehogy fejrázás közben a nyakában függő vastag aranyláncok orrba vágják, mielőtt még lemenne a Grimesszal felvett híres száma. Szerencsére nem történt ilyen, és egy technikai gikszer miatti ötperces leállást leszámítva rendben ment minden, hozta azt, ami egy előzenekarnak a feladata: bemelegítette és felhangolta a közönséget, és ez mondjuk egy B.

De és akkor végre megszólaltak a Symphony Of The Nymph kezdő ütemei - hogy azonnal le is álljanak, mivel kiderült, Ariel Pink nem jó helyen van idekint, így visszament a backstage-be, a színpadra nyíló ajtó mögé, és mikor a zene újra megszólalt, nem is jött vissza. Onnan énekelt ugyanis, Jacuzzi videózta őt, mi meg mindezt a színpadi kivetítőn követhettük figyelemmel. Oké, a barkácsmegoldások és direkt rossz minőségű dolgok atyaúristene ő, de amikor még a harmadik dal alatt is egy benga vásznon bámultuk, ahogyan áttűnéses trükkökkel közvetítenek az ajtó mögül, az talán már mégiscsak túlzás vikt, és én kezdtem is tudomásul venni, hogy akkor ez a kis okoska az egész koncertet a lépcsőfeljáró mellől fogja végigénekelni. A negyedik számnál azonban Pink megkönyörült a jelen lévő teltháznyi (500? 1000?) emberen, és végre a színpadra állt cipzáros dzsekijében és szűk nadrágjában, meghatározhatatlan színű, de leginkább talán a szőkére hasonlító hajával; hát nem volt éppenséggel csúnya. Ráadásul a bevonulás pont az új lemez egyik legjobb dalára, a Pink Slime-ra történt, szóval mindenki boldog volt, én legalábbis abszolút.

Affektáló hangjával és elnagyolt mozgásával Ariel hozta a közönséggel kommunikálni nem igazán akaró csodabogarat, miközben sorban jöttek a Mature Themes klassznál klasszabb dalai, és ezekre mindenki éppen úgy megőrült, mint amikor a közönségsikert meghozó Before Todayről (2010) is lement a Round And Round és a Fright Night, míg Ariel Pink megmutatta, hogy nemcsak a gyerekszoba intimitásában, hanem valódi zenekar élén, valódi koncertszituációban is megállja a helyét. A 4AD előtti időkből való, egyébként csodálatos Among Dreamsre vagy a She's My Girlre viszont naná, hogy csak illedelmesebben mozdult meg a tömeg. Mivel ezt Pink is nagyon jól tudja meg látja, és mivel ő tényleg olyan, mint a szülei tűréshatárát tapogató kisgyerek, én már sokattudóan azt számolgattam, mikor jön a megregulázásunkra az amerikai turnén az utolsó két album popslágereit váró rajongók próbatételeként és szívatásaként működő, több mint tízperces Witchhunt Suite For WWIII - bár titkon reménykedtem, hátha kimarad, hiszen akár el lehetne játszani helyette a Can't Hear My Eyest is, nem is tudom, mondjuk négyszer.

Sem a Witchhunt Suite, sem a Can't Hear My Eyes nem akart azonban jönni, viszont végre kezdem átérezni, hogy egy hangos és erőteljes rockkoncerten vagyok, jó számokat hallok, és ha felnézek, a színpad fehér füstjében egy minden különcsége ellenére is szuper előadó sziluettjét látom, ahogyan a Menopause Mant énekli. De nem igazán tudtam ennél jobban elmerülni az élményben, és sajnos nem csak azért, mert elég sokan nem merték letenni a kabátjukat, így a levegőben elég hamar elszabaduló infernális testszagok rendre magamhoz térítettek. Hanem mert hirtelen érkezett a belassult Nostradamus And Me, dalszövegében a sokszor ismételt "viszlát!"-tal, ez kezdett egyre gyanúsabbá válni, majd Pink lement a színpadról, mi meg zavartan pislogtunk, hogy az ötvenvalahanyadik percben kicsit mintha korán lenne a visszatapsolós színjátékhoz. Ennél már csak az volt a nagyobb meglepetés, amikor aztán hamar nyilvánvalóvá vált, akárhogy hívogathatjuk, itt egyáltalán nem is lesz ráadás - amikor egy-két perc múlva ránkgyújtották a villanyt és a roadok elkezdték pakolni a berendezést, azt azért már elég egyértelmű üzenetnek vettük mindannyian.

Sajnos Anne Barber fotója sem ezen a koncerten készült

Szóval talán a Witchhunt Suite helyett nekünk ez jutott. De semmi zúgolódás nem mutatkozott, sőt: valószínűleg legtöbben tisztában voltunk vele, legfeljebb magunkon nevethetünk, ha úgy érezzük, hogy át lettünk verve, és talán a többiek is azt keresték, hol lehet a kandi kamera. És valószínűleg abban is van valami, amit Pink 2010-ben nyilatkozott arról, hogy ha ő művészetnek címezve nyilvánosan alsónadrágot cserélne, a Pitchfork arról is beszámolna - mert úgy tűnik, az azóta eltelt két évben eljutottunk addig, hogy már nemcsak az őt hájpoló zenei sajtóval, de a közönséggel is bármit megcsinálhat, végérvényesen elmúltak azok az idők, amikor a joggal elégedetlen koncertrésztvevők egyszerűen kifütyülték őt. Persze most már más is a helyzet, már nem csak ő hümmög egy rossz magnó előtt, hanem ott van mögötte egy tök jó zenekar gitárral, basszussal, dobbal, szintivel, mindennel, aki tud és akar is játszani; ahol ott az a sok kurva jó szám meg egy frontember, akinek abban a durván negyven percben, amikor fizikailag a színpadon volt, tényleg érezhető volt a jelenléte. És ez az ötvenvalamennyi perc sem azért volt kevés, mert grammra ki lehet mérni, hogy bezzeg mondjuk 75-nél már biztos minden rendben lett volna. Hanem mert ennek a fellépésnek egyszerűen nem tudott íve, csúcspontja, semmije lenni, úgy pláne nem, hogy három számon keresztül egy kivetítőt voltunk kénytelenek bámulni. Egyszerűen vége lett, mielőtt akármi elkezdődött volna.

Az nyilván marha klassz, hogy most már van egy, a koncert előtt a merchandise-pultnál dedikáltatott Doldrums-vinylem, és akármilyen ciki dolog is az aláíráskérés, az azért elég menő, hogy közben Ariel Pinkkel mégiscsak 30 centiméterre dobogtak egymástól a mi szíveink. És tulajdonképpen talán nem is rossz hír az, hogy ő még mindig egy durcás gyerek, aki csak szórakozik mindannyiunkkal, meg képtelenség is őt utálni ezért. De azért ne csináljunk úgy, mintha ez egy igazi koncert lett volna. C+