A haldokló még énekel pár percet - CocoRosie és Nomi Ruiz a Millenárison

Hétfő este nemcsak Hayley Williams indult harcba a magyar nézőkért, hanem a CocoRosie-t alkotó testvérek is, illetve egy melltartós rapperlány. De könnyen ellopta előlük a show-t a beatboxos srác.

Nomi Ruiz koncert a Millenárison Fotó: Csatári Gergely/Quart

A CocoRosie előtt fellépő Nomi Ruiz dolgozott együtt a Hercules and Love Affairrel, és a Jessica 6 is egy viszonylag érdekes house-disco projektnek mondható, de hiphopos szólópróbálkozásai súlytalanok. Inkább paródiaszerű, ahogy farmer rövidnadrágban, melltartóban és piros palástban, néha magához nyúlva hozza a szövegeket a műfaj megszokott témáiról, amelyek körül már régebben elindult, mostanában pedig különösen fellángolt a vita. Bár a belépők árát figyelembe véve a Life Or C.R.E.A.M. utolsó sorai azért tényleg rendben voltak. Csak hiányzott a produkció mögül egy kísérőzenekar, vagy legalább kevésbé a női énjét kellett volna érvényesítenie, és inkább a hangját főszerephez juttatnia, mint az egy szál gitárral előadott Borough Gypsyben is tette a végén. C-

CocoRosie koncert a Millenárison Fotó: Csatári Gergely/Quart

A CocoRosie legalább szólt volna rosszul - gondoltam, de nem, pedig akkor lett volna mire fognom, hogy az idő előrehaladtával minimum annyira vártam a CocoRosie koncertjének végét, mint előtte a kezdetét. Annak az esete ez, amikor visszafelé sül el a puska, és a hosszúra nyújtott várakozást (amit már öt éve is tapasztaltunk) nem követi az a fajta eksztázis, amely ilyenkor előírt lenne. Olyan volt, mintha a Casady-nővérek diszkográfiáját láttuk volna megelevenedni: a bemutatkozó, izgalmas, játékos és zajos La maison de mon rêve-től eljutottunk a szürke, de bájos Grey Oceansön keresztül a túlzottan steril Tales Of A Grass Widowig.

CocoRosie koncert a Millenárison Fotó: Csatári Gergely/Quart

Lemezbemutató koncertről lévén szó nagyjából végig is mentek az egész albumon, és valószínűleg ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a show-t könnyen ellophassa tőlük saját beatboxosuk, a most is külön számot kapó TEZ. Ő valószínűleg még azok számára is elfogadottá tette másfél-két perc erejéig a hangképzés ezen módját, akik amúgy a falat kaparják, ha a YouTube-on futnak bele ilyen felvételekbe. A lányok hangja egyébként még mindig elképesztő, Bianca résnyire nyitott szájas éneklésén (ami néha olyan volt, mintha csak tátogott volna) például a mai napig elcsodálkozom: hogyan képes kipréselni magából ezt a Björkre emlékeztető hangot. Ezzel szemben Sierra Diamanda Galást megidéző stílusa sok veszélyt rejt magában: miatta, illetve amiatt, hogy a CocoRosie mostanság túlzottan is törekedik a szépségre, végül veszélyesen közel került a zenekar Enya territóriumához.

CocoRosie koncert a Millenárison Fotó: Csatári Gergely/Quart

Az elemek egyébként külön-külön jól működtek, sőt, volt, ami akkorát szólt, hogy pár pillanatig azt sem értettem, miért kellenek különböző hangeffektek a nagy hollywoodi filmeknek, amikor egy ember is képes előállítani ugyanazokat a hangokat. Viszont nem állt össze a varázsgépezet. A barkácsfelfogás ugyan még áthatja a CocoRosie-t, de ma már inkább funkcionál egy jól bejáratott operaként, mint egy első alkalommal színpadra vitt darabként, azzal a különbséggel, hogy a cukiságmérőt nekik sikerül néha kiakasztaniuk (például, amikor az a 4-5 éves kislány két alkalommal is ott volt velük a színpadon), amiről egy opera esetében nehezen beszélhetünk. Így akármilyen érdekes kísérletnek tűnt a barkács-pop-opera elsőre hallásra, idővel vontatottá, egyenesen terhessé válik a hallgatóság számára. A végeredmény is hasonló, mint amikor a főszereplő még énekel pár percet, miután halálos sebet ejtettek rajta: vontatott és csak azt várjuk, hogy érjen már véget. B-