Nem én vagyok a hős, hanem azok, akik itt maradtak

Mándoki László, Németországban élő zenész, zenei producer. Origo interjú 2015.

A Dschinghis Khanról már senki nem kérdezi Németországban, a menekülthelyzetről viszont igen. Mándoki László szerint Brüsszel a hibás, mert nem sújt le elég keményen az embercsempészekre. A fal mindig csak kényszermegoldás lehet, de valahogy meg kell védeni Európa demokratikus értékeit.

• Nem a hazáját hagyta el annak idején, hanem a kommunista diktatúrát.
• Angela Merkelnek többször is írt kampánydalt, de magyar párt hiába kérné föl erre.
• A Dschinghis Khant kisiklásnak tartja, azóta viszont felépítette a kontinens legnagyobb stúdióját, és dzsesszzenészekkel dolgozott együtt.
• Világsztárokból álló supergroupja, a Man Doki Soulmates augusztus 21-én koncertezik a Várkert Bazárban.
• Emlékeztetni akarja Európát, hogy Magyarországon nyílt ki a vasfüggöny.

A mostani koncert apropóját a 40 évvel ezelőtti disszidálása adja. Miért hagyta el Magyarországot annak idején?

Nem a hazámat hagytam el, hanem a kommunista diktatúrát. Ez nagyon fontos különbség. Úgy éreztem, hogy pesti srácként jogomban áll döngetni az angolszász rockzene kapuján, de soha nem kaptam kiutazási engedélyt. Nem tudtam elképzelni, hogy művészként egy olyan rendszerben éljek, ahol nincs szabad sajtó, ahol a kínzás, a lehallgatás és az agyonlövés a határon természetes dolog.

Éld az álmodat, ne pedig álmodd az életedet Fotó: Polyak Attila - Origo

Meddig érlelte a döntést?

Hosszasan, de persze mindig van egy töréspont. Nekem ezt az jelentette, amikor édesapám elvesztette a harcot a rák ellen.

16 éves voltam, ott ültem a halálos ágyán a kórházban, amikor azt mondta nekem:

– Fiam, a legszörnyűbb abban, hogy most mennem kell, hogy nem ismerhetem meg az unokáimat. De ígérd meg nekem, hogy az én unokáim sosem fognak cenzúrázott újságot olvasni.

– Édesapám, de hát ott a vasfüggöny – mondtam neki.

– Az nem neked van, fiam. Találd meg a rést, és éld az álmodat, ne pedig álmodd az életedet! – felelte.

Maga a szökés hogy zajlott? Volt valódi életveszély?

Persze, ez életveszélyes műfaj, ahol lőhetnek rád, és kiképzett kutyák keresnek. Bemész egy szűk vasúti alagútba, ahol akár vonatok is jöhetnek szembe, a denevérek az arcodba repülnek, a patkányok meg a lábadba harapnak.

Mindent megtett, hogy ne toloncolják vissza Ausztriába Fotó: Polyak Attila - Origo

Aztán jött a menekülttábor. Azt hogy élte meg?

Illegális bevándorló voltam, ami már akkor is azt jelentette, hogy visszatoloncolják az embert a legelső szabad országba, amin átjött. Engem Dániában kaptak el, és vissza kellett volna mennem Ausztriáig, amelyik semleges országként nem írta alá a genfi egyezményt.

Akit oda toloncoltak, az ott maradt a lágerben,

ahova ugyan érkeztek sorra az amerikaiak, ausztrálok, svédek és norvégok, hogy vigyék magukkal az orvosokat, mérnököket vagy esztergályosokat, de a művész nem kellett senkinek. Ismertem egy csodálatos magyar rockzenészt, aki öngyilkos lett emiatt a táborban. Ezért én mindent megtettem, hogy ne toloncoljanak vissza Ausztriába, és így tudtam bekerülni a német központi menekülttáborba.

A hidegháború azóta véget ért, a vasfüggöny leomlott, a menekültkérdés viszont most is központi téma Európában. Mint egykori menekült, hogyan látja a mostani helyzetet?

Egyfelől nem értem, hogy az európai közösség vezetői miért nem veszik fel a harcot az elképesztő profithajhász embercsempészekkel, akik hamis álmokat ébresztenek a kiszolgáltatott tömegekben. A drónok és a kifinomult lehallgatási technikák korát éljük. Miért ilyen gyönge a brüsszeli vezetés, hogy ezzel nem foglalkozik komolyan?

Európa a határországokra hárítja ezt a drámát,

ami borzasztó igazságtalan. Görögország, Olaszország, Magyarország önmagában képtelen a feladat megoldására.

Zéró tolerancia az intoleranciával szemben Fotó: Polyak Attila - Origo

Másfelől Európa egy nagyon toleráns hely, ahol természetes a szólásszabadság, a vallásszabadság és a másság respektálása. Az összes menekült számára azt üzenem: zéró tolerancia az intoleranciával szemben. Én nem akarok húsz év múlva a bevándorlók gyerekeivel homofóbiáról meg antiszemitizmusról vitatkozni. Az európai értékek érinthetetlenek.

Ön nem tapasztalt előítéleteket a saját bőrén 40 évvel ezelőtt? Nem voltak olyan hangok, hogy ez egy kommunista diktatúrából jött, nem biztos, hogy tiszteli a mi demokratikus törvényeinket és szabadságjogainkat?

Én nem a törvényekről beszélek, hanem az értékekről. Egy szót nem beszéltem németül, de az értékrendszerem teljesen kompatibilis volt az ottanival. Nem gazdasági okokból mentem oda, hanem mert azt az értékrendet akartam élni, ami akkor Nyugaton volt.

De a mostani menekültek jó része is azért jön, mert egy biztonságosabb, szabadabb világban akar élni.

Bizonyára, én nem is ezt akarom megkérdőjelezni. Csak ahhoz ragaszkodnék, hogy soha ne is legyen egy milliméter szabad hely arra, hogy itt újra homofóbiáról és fajgyűlöletről kelljen beszélni. Vagy arról, hogy a sajtó ne élvezze a legteljesebb szabadságot. Természetesen fáj a szívem ezekért a szerencsétlen emberekért, de nem szeretném, ha megrendülnének az európai kultúra alappillérei.

Akkor egyetért a bezárkózással és a falak építésével? Ez Magyarországon sokakban rossz emlékeket is felidézett.

A falak sosem jelentenek igazi megoldást,

szerintem ezt azok sem gondolják komolyan, akik emelik őket. Ez mindig csak kényszermegoldás lehet. Az a baj, hogy a brüsszeli vezetők nem dolgoznak eléggé a válsághelyzet mélyebb kezelésén. De ez nagyon nehéz kérdés, én meg művész vagyok, így nem is tudok ebbe a tárgyalásba érdemben bekapcsolódni.

Magyarországon indult el a folyamat, ami a német újraegyesítéshez vezetett Fotó: Polyak Attila - Origo

A berlini fal leomlása és a rendszerváltás nagy reveláció volt?

Ez a koncert kicsit arról is szól, hogy azok voltak a hősök, akik itt maradtak, nem pedig én, aki elmentem, és onnan a biztosból írtam a dalokat. Nem nekem jár a tisztelet, hanem az ön apjának, meg a szomszédjának. Mert itt Magyarországon indult el az a folyamat, ami a német újraegyesítéshez vezetett. Az ’56-os hősök újratemetéséről van szó. Hihetetlen mély tisztelet van a lelkemben a magyar nép iránt. Azért is hozok ide ennyi döntéshozót Európából a koncertre, hogy lássák ezt a gyönyörű országot, és ezt a népet, amelyik kiharcolta a szabadságot. Mert az csak kamu, hogy az a Horn Gyula vágta át a vasfüggönyt, aki még lövetett apámra ’56-ban.

Ha jól tudom, mégis kitüntette őt Németországban.

Igen, ez egy tanulságos történet, és egészen a forradalomig megy vissza. Három és fél éves voltam, amikor a konyhánkban három diák elvérzett. Ezután pacifista édesapám is géppisztolyt ragadott, és lement harcolni az utcákra. Akkor jött pufajkásként Horn az oroszokkal leverni a forradalmat. A Golden Europa kitüntetést azért adtam át neki, mert ugyan a vasfüggöny leomlásakor is lőhetett volna, mint ’56-ban, mégsem tette.

Arra persze nem számított, hogy a német tévében is el fogom mesélni ezt a történetet.

A popzene és a kísérletezőbb dzsessz-rock kettőssége végigkísérte pályáját. Mennyire volt könnyű összeegyeztetni ezeket?

A dszesszkonzervatóriumban a Syrius anyatején nőttem fel. Egyszer felengedtek a színpadra 16 évesen, ahol a billentyűs, Pataki László, felfedezett, és elkezdett tanítgatni. Most is ott lesz a színpadon. Nekem tehát ez a zenei hazám, amitől valójában soha nem tértem el. Az más kérdés, hogy nem volt mindig olyan könnyű ezt a zenei utat járni az életem minden szakaszában. Ez olyan, mintha ön bulvárlapnak dolgozna, hogy közben megírhassa a könyvét.

A Dschinghis Khan már rég nem téma Németországban Fotó: Polyak Attila - Origo

Ezekre a kompromisszumokra már nincs szükség, amióta saját stúdiója van?

Mióta producerként olyan sikeres lettem, hogy létre tudtam hozni Európa legnagyobb stúdióját, szerencsére azt csinálhatok, amit akarok. A legnagyobb élmény a saját zenekarommal játszani, amivel Sanghajtól New Yorkig mindenhova el tudunk menni. A Man Doki Soulmatesbe is néha integrálok egy poposabb zenészt, aki nagyon jól illeszkedik a csapatba. Tartozom a közönségnek azzal, hogy azt a nyitottlelkűséget, amivel ők eljönnek a koncertre, visszaadjam.

Ha manapság interjút ad egy német lapnak, már nem is kérdezik a Dschinghis Khanról?

Németországban ez már nem téma. Annyi mindent elértem azóta, hogy eszükbe sem jut erről kérdezni. Ez magyar jelenség, mert valamilyen oknál fogva a karrierem legnagyobb része valahogy itt nem fér a képbe. Az egész Dschinghis Khan-affér csak ártott a karrieremnek. Hiszen ki vesz komolyan egy ilyen félmeztelenül ugráló bohócot? Ön komolyan venné?

De nem kellett ez az ismertség a karrierje beindításához?

Á, sokkal egyszerűbb lett volna nélküle. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy régi New York-i koncertünk előtt Ian Anderson, a Jethro Tull frontembere véletlenül rábukkant a neten egy Dschinghis Khan-videóra.

Te meg mi a francot csináltál?

– kérdezte tőlem döbbenten. Az egyértelműen kisiklás volt.

Ha tartod a minőséget, nem lehet nagy baj Fotó: Polyak Attila - Origo

Sokat beszélnek a zeneipar haldoklásáról. Ez mennyire aggasztja?

Egyáltalán nem. Nekem a fájlcserélő oldalak korszaka előtt is 16 alkalmazottam volt, és most is. Lehet, hogy kicsit szorgalmasabban dolgozunk, de én azt vallom: ha tartod a minőséget, akkor nem lehet nagy baj.

Angela Merkel pártjának is írt kampánydalt. Ez ilyenkor csak szakmai feladat, vagy azonosulást is követel a megrendelő politikai eszméivel?

Nyilván kell egyfajta azonosulás. Írtam himnuszt a Bayern Münchennek is, aminek a meccseire rendszeresen kijárunk. Azért az hihetetlen érzés, mikor a Wembleyben ülünk a Bajnokok Ligája-döntőn, és az egyik felcsendülő kompozíció az enyém, a másik a fiamé. Aztán ott volt az Audi, a Volkswagen. Ezek sokkal nagyobb művészi szabadságot adnak, mint a lemezcégek, akik mindig rám küldtek valami mindenbe belebeszélő fajankót.

Merkel asszony csodálatos személyiség, és megtisztelve érzem magam, hogy ő is bízik bennem művészként.

Milyen a kapcsolatuk?

Régóta ismerjük egymást, sokat beszélgettünk, és én őt Németország nagy szerencséjének tartom.

Van olyan magyar párt, amelyiknek megírná a kampánydalát, ha fölkérnék?

Nagyon egyszerű a válaszom. Nem élek itt, így soha nem venném el egy magyar kollégának a kenyerét. Szégyenteljesnek tartanám.

Azért disszidált, mert szabad választásokat akart átélni Fotó: Polyak Attila - Origo

De magyar politikusokkal is van személyes kapcsolata?

Persze, de őket a német politikusokon keresztül ismerem, akik bemutattak nekik. Engem amúgy sosem a politika érdekel, hanem a társadalom és a nép lelke. Az mozgat művészként, hogy mit tehetünk le az asztalra egy szebb világért.

És azt nyomon tudja követni, hogy mi történik manapság a magyar társadalomban?

Nem igazán. Nem figyelem a magyar sajtót. Szó sincs arról, hogy nem érdekel, de nincs rá kapacitásom. A München–New York–Los Angeles–Sanghaj tengelyen mozgok folyamatosan. Az utóbbi években felkeltették az érdeklődésemet a külföldi sajtóban megjelenő pozitív és negatív cikkek. Én azért kockáztattam az életemet 40 évvel ezelőtt, mert szabad választásokat akartam átélni. Ezért a nép akaratát mindig tiszteletben tartom, még akkor is, ha épp nem értek egyet a nép véleményével. Fontosnak tartom azt, hogy a német újságírók idejöjjenek a koncertre, és lássák a mi értékeinket és sokszínűségünket.

És ezt hogy tudják megtapasztalni egy nap alatt?

Nem egy napra jönnek. Elviszem őket a Terror Házába, a zsinagógába és a kevésbé turisztikai részekre is. A koncert csak apropó arra, hogy idejöjjenek, a cél azonban más: hogy megmutassuk nekik Bartók Béla és József Attila országát. Úgy érzem, tartozom ezzel a hazámnak.

Megy a forró vita, de nincs terror az utcán Fotó: Polyak Attila - Origo

A mostani koncertnek van egy konkrét üzenete: innen indult el 26 évvel ezelőtt az a folyamat, amit Németországban október 3-án meg fogunk ünnepelni.

Ne felejtse el Európa, hogy itt nyílt ki a vasfüggöny.

Lehetünk persze külön véleményen erről, arról, amarról. A németeknél 70 éve van már demokrácia, itt még viszonylag új. Itt még van vita.

Az biztos, csak sokszor eldurvul, és nem észérvek vezérlik.

Ezt nem tudom megítélni kívülállóként, de a vitáknak is mindig ki kell forrniuk. 26 évvel a náci diktatúra megdöntése után még lőttek az utcán Németországban, a vízágyú természetes eleme volt a városképnek, a Der Spiegel szerkesztőjét pedig börtönözték. Mi a bánatról beszélünk akkor? Itt megy a forró vita, de nincs terror az utcán.