Ha a felnőtt üt, az rendben van, ha a gyerek üt, az botrány

A tanár szerint a kisfiú túl sokat beszélt az órán, ezért "viccből" beragasztotta a száját (llusztráció).

Ha egy csecsemőt elhanyagolnak, kezdetben kétségbeesetten ordít, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha belátható időn belül nem érkezik válasz a segélykiáltására, felhagy az ordítással, rezignált lesz, apátiába süpped. Egész életünkben ezt a kétféle reakciót produkáljuk, amikor úgy érezzük, semmibe vesznek minket. Agresszívek leszünk vagy rezignáltak.

Ha egy kisgyerek látványosan hisztizik az utcán, sokan dörmögik az orruk alatt, hogy ők bizony már rég lekevertek volna neki egyet. Ha azt halljuk, hogy a kamaszok már megint tönkretették a játszóteret, összetörték vagy összefirkálták az utcatáblákat, terrorizálták valamelyik társukat, a legtipikusabb reakció:

ezeket se nevelte meg senki.

Ami természetesen úgy értendő, hogy jól el kellett volna látni a bajukat már rég, akkor most rendes, normakövető tizenévesek lennének, akiknek egyetlen gondja, hogy jó jegyeket szerezzenek az iskolában és átadják a helyüket az időseknek a villamoson. Vagyis a társadalom többsége (Európa szerencsésebb részein már a kisebbsége) úgy véli, a fiatalkori agressziót agresszivitással kell megelőzni és letörni.

Az agresszív kamaszokról sokaknak az jut eszébe, ezeket se nevelték meg rendesen Forrás: Thinkstock

Nincs mintánk arra, hogyan lehet agresszió nélkül nevelni

A gyerekeknél két-hároméves korban törvényszerűen jelentkező dackorszakot a szülők gyakran háborúként élik meg. Egymásnak feszül két akarat, az egyik sokszor szavakba sem tudja önteni, mire irányul, és a felnőtt számára irracionálisnak tűnik. A legtöbb szülő indulattal, dühvel reagál a helyzetre, mert tehetetlennek és alkalmatlannak érzi magát. Nincs mintája arra, hogyan lehet az úgynevezett hisztit agresszió nélkül kezelni.

Hogyan reagálok, ha a gyerekem dühében rám csap és azt kiabálja, utálatos vagyok? Visszaütök, és a sarokba állítom. Sértődötten elvonulok, és nem szólok hozzá egy napig. Berakom a zuhany alá. Valójában ezek nem felnőttreakciók. Ilyenkor a bennünk élő gyerek reagál a saját gyerekünk viselkedésére.

Épp úgy nem racionalizáljuk és kommunikáljuk az indulatainkat, ahogy a háromévesünk sem.

Hogy is tanulhatná meg tőlünk, hogy kell konstruktívan kezelni az agressziót, ha egyszer mi is képtelenek vagyunk rá?

A gyerekek a szüleiktől tanulhatják meg, hogyan kell kezelni a bennünk felgyülemlett agressziót Forrás: Thinkstock

Jesper Juul svéd pszichológus ezt a kérdést bontja ki alig 140 oldalas „kiáltványában”, amelyet a Móra Kiadó nem véletlenül jelentetett meg színes-szagos, tankönyvszerű öltözetben. A Gyerekkori agresszió – Az erőszakos viselkedés kezelése című, átélhető példákkal, használható tanácsokkal és fontos infókkal tarkított kötet kötelező olvasmány szülőknek, pedagógusoknak és mindenkinek, aki hisz abban, hogy az emberi együttélés minőségén javítani lehet.

Nem mondhatjuk a gyereknek, hogy dühösnek lenni tilos

A gyerekkori agresszió kezelése ugyanis nem egyszerűen gyereknevelési probléma, hanem az egész társadalom működését befolyásoló tényező. Ha egy felnőtt dühe önmaga ellen fordul, pszichiátriára küldjük, ha másokra támad, börtönbe zárjuk. Pedig talán mindkettő megelőzhető lenne, ha gyerekkorunkban megtanulnánk,

hogyan kell az indulatainkat olyan módon megélni, hogy se magunknak, se másoknak ne ártsunk vele.

Jesper Juul azt mondja, a legnagyobb baj az, hogy tabusítottuk az agressziót. Annyira félünk tőle, hogy a tiltáson kívül semmilyen eszközünk nincs a kezelésére. Márpedig az indulatot (dühöt, haragot, gyűlöletet, frusztrációt, idegességet) éppúgy nem lehet megtiltani, ahogy más érzelmet sem. Teljesen irracionális elvárás a gyerekeinkkel szemben, hogy sosem lehetnek dühösek. Mintha az valami felnőtt privilégium lenne, mint (jó esetben) a munka vagy a szexualitás.

Jesper Juul szerint a legnagyobb baj az, hogy tabusítottuk az agressziót Forrás: youtube

Nem mondhatjuk egy gyereknek, hogy dühösnek lenni tilos,

viszont megmutathatjuk neki, mit kezdhet a dühével, hogyan szabadulhat meg tőle anélkül, hogy bárkinek ártana. Egészséges önbecsülése, önbizalma csak annak a gyereknek lesz, aki tudja, hogy a szülei elfogadják őt az érzéseivel, az indulataival együtt. Ugyanakkor csak úgy válhat empatikus, mások iránt nyitott emberré, ha a szülei is felvállalják előtte az érzéseiket.

Ne prédikáljunk, mondjuk el, mit érzünk

Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Térjünk vissza egy pillanatra arra az esetre, amikor háromévesünk dühödten csapkod minket, és kijelenti, hogy utálatosak vagyunk. Hogy viselkedik ilyenkor egy empatikus, érzelmileg érett szülő?

Jesper Juul a következő reakciókat tartja felnőtthöz méltónak: „Hú, látom, te tényleg nagyon mérges vagy. Nagyon szeretném tudni, mi dühített fel ennyire.” Vagyis közlöm a gyerekkel, hogy az üzenete célba ért, felfogtam, hogy valami problémája van, és szeretnék rá megoldást találni.

A gyereknek is joga van arra, hogy dühös legyen Forrás: Flickr/Gerry Thomasen

Attól sem kell félnünk, hogy kifejezésre juttassuk a dühünket a verekedésével kapcsolatban, mondjuk így:

Utálom, ha megütsz, hagyd abba! Inkább mondd meg, mivel dühítettelek fel.”

Nem erkölcsi szabályt állítok fel, nem kezdek el prédikálni arról, hogy másokat megütni tilos, hanem a saját érzéseimről beszélek. Ez egyrészt teljesen érthető egy hároméves számára is, másrészt így tanulja meg, hogy egy másik ember határait tiszteletben kell tartani.

Mondhatom a mamának, hogy dühös vagyok rá, de nem üthetem meg. Ő is lehet rám dühös, de ő sem üthet meg engem. Kifejezhetjük a dühünket, sírhatunk és kiabálhatunk akár, a lényeg, hogy végül el tudjuk mondani a másiknak, fáj nekünk, amit tesz vagy amit nem tesz, és keresünk olyan megoldást, amely mindkettőnknek megfelel. Pontosan így nevelhetünk öntudatos, ugyanakkor konszenzusra törekvő embereket. Ilyen egyszerű ez. És ilyen nehéz. Mert minket, mostani szülőket többnyire nem így neveltek.

Forrás: Móra Kiadó

A tekintélyelvű nevelés képmutatásra tanít

Velünk elvont szabályokat és erkölcsi normákat akartak elfogadtatni, és ennek legfőbb eszköze a büntetés, illetve a büntetéssel való fenyegetés volt. Ha nem fogadsz szót, megpofozlak, eltiltalak a tévétől, megvonom tőled a szeretetem, ostobának, rossznak tartalak.

Azt mondták, ne hazudjunk, de ha őszintén elmondtuk, amit gondolunk, megtorolták. Azt mondták, ne beszéljünk csúnyán, de ők káromkodtak. Azt mondták, ne bántsuk a kisebbeket, de ők megpofoztak és megvertek minket. Ez a fajta nevelés elsősorban képmutatásra tanított minket.

A szabályok betartása egyedül azért volt fontos, hogy elkerüljük a megtorlást,

nem pedig azért, mert megtapasztaltuk, a szabályok betartása közös érdekünk.

Jesper Juul nem mai gyerek. 1948-ban született, amikor a nevelés még Dániában sem volt más, mint hatalmi játszma. A szülő teljhatalommal rendelkezett a gyerek fölött, megmondhatta, mit tegyen, mit mondjon, mire gondoljon és mire vágyjon. A szülői mintától való legapróbb eltérés engedetlenségnek számított és megtorlással járt.

Magyarországon a legtöbben még mindig hatékony nevelési eszköznek tartják a verést Forrás: AFP

Ez a fajta nevelés akkor is agresszív volt, ha nem alkalmaztak testi fenyítést – de persze többnyire alkalmaztak. Rákényszeríteni az akaratomat, a hitemet, a világnézetemet, az erkölcsi normáimat egy másik emberre éppúgy erőszak, mint a pofon, a verés vagy a szobafogság.

Ott tartunk, ahol a skandinávok 40 évvel ezelőtt

Jesper Juul életében hatalmas változás következett be Dániában és egész Skandináviában. Néhány évtized alatt elérték, hogy a társadalom többsége ne tekintse hatékony eszköznek a verést a gyereknevelésben.

Megtanították a szülőknek, hogy a nevelés verbális és testi agresszió nélkül is működik.

Míg a ’70-es években a skandinávok 65 százaléka úgy vélte, hogy a testi fenyítés hatékony nevelési eszköz, addig ma alig 10 százalékuk tartja megengedhetőnek a gyerekverést. Ezzel szemben ma Magyarországon a felnőtteknek még mindig 70 százaléka gondolja úgy, hogy a szülői pofonnak létjogosultsága van.

A helyzet tehát a következő: a magyar felnőttek többsége úgy gondolja, hogy az agresszió hatékony eszköz pozitív üzenetek átadására. Ellenben, ha a gyerek mutat agressziót (ami elképesztően ritkán fordul elő, szemben azzal, hogy a felnőttek gyerekekre irányuló agressziója mindennapos), attól azonnal kétségbe esünk. Nincs szaftosabb botrány, mint amikor egy gyerek megüt egy tanárt vagy nekimegy a saját szülőjének. Azonnal világvége hangulat támad, hirtelen mindenki tudni véli, ki, mit, hogyan rontott el, hogy idáig jutottunk.

A gyerekek elsősorban a szüleiktől lesik el, hogyan kell bánni egy másik emberrel Forrás: Flickr/Thomas Ricker

Csak éppen azt az egyszerű kérdést nem teszi fel senki: mi dühítette fel azt a gyereket ennyire? Mitől van benne ennyi harag és miért nem tudja ezt máshogy levezetni? Tükörbe kellene néznünk és tudomásul venni, hogy

a gyerekeink testi, lelki egészsége, társas kapcsolatainak minősége elsősorban attól függ, milyen viszonyban vannak velünk, a szüleikkel, nevelőikkel, tanáraikkal.

Csak tőlünk tanulhatják meg, hogyan kell bánni egy másik emberrel, hogyan kell megmutatni az érzelmeiket és erőszakmentesen levezetni az indulataikat.

Vegyétek észre, hogy én is létezem

Az agresszió sokszor öncélúnak tűnik, de ha megkapargatjuk a felszínt, mindig kiderül, hogy az önértékelés hiányából, az értéktelenség érzésből fakad. Abból a dühből, hogy senki sem tart fontosnak, értékesnek, még én sem saját magamat. A fiatalok agresszív és önpusztító viselkedése nem más, mint a külvilágnak szánt üzenet: vegyétek észre, hogy én is létezem!

Dühös vagyok, mert senki sem figyel rám Forrás: Flickr/greg westfall

Jesper Juul könyve szembenézésre buzdít. Tudnunk kell, hogy

a kulcs mindig a szülők kezében van.

Rajtuk múlik, milyen lesz a jövő generációja. Senki sem lesz jókedvében agresszív vagy önpusztításra hajlamos. Az az ember, akinek gyerekkorában joga volt kifejezésre juttatni nemtetszését és haragját, nem lesz frusztrált, depresszióra hajlamos felnőtt.

Az az ember, akinek a szülei tiszteletben tartották a személyiségét, felnőttként elég önbecsüléssel fog rendelkezni ahhoz, hogy nemet mondjon, ha úgy érzi, megsértették az integritását. Az az ember, akinek a szülei nem alakoskodtak, aki előtt felvállalták érzelmeiket és indulataikat, de ezekért soha nem őt, a gyereket tették felelőssé, elég kiegyensúlyozott és empatikus lesz ahhoz, hogy ne másokon átgázolva akarja érvényesíteni a saját érdekeit.

Az agresszió félresikerült kommunikáció

Utópisztikusan hangzik? Pedig nem az. A változás nyomokban már nálunk is fellelhető. Olyan apróságoknak tűnő jelekben, mint például a kisgyerekkori fiú-lány viszony. „Bezzeg az én időmben” természetes volt, hogy a fiúk meghúzták a lányok haját vagy elgáncsolták őket a folyosón, de mi, lányok is pofonokkal vagy csípős megjegyzésekkel aláztuk fiú pajtásainkat. A felnőttek ilyenkor sokatmondóan mosolyogtak, mert

úgy vélték, az agresszió ebben a korban a vonzalom adekvát kifejezésmódja.

Tőlünk tanulják, hogyan kell szeretni Forrás: Thinkstock

Csakhogy az agresszió minden korban félresikerült kommunikáció, elfuserált kapcsolatteremtés. A lányom általános iskolai osztályában már nem volt ciki kifejezni az érzelmeket. Nem kellett agresszióval álcázni a gyengédséget. Ha egy kisfiú szerelmes volt egy kislányba, nyugodtan lehetett kedves hozzá.

Mint ahogy nyugodtan lehetett dühös is, ha valaki megsértette. Mert mindig volt ott egy tanár, aki nem rémült meg a szituációtól, hanem leültette őket (külön-külön vagy együtt, ahogy a helyzet kívánta), és átbeszélte velük a történteket. Sajnos ez nem mindennapi iskola volt nem mindennapi tanárokkal. Pedig minden gyerek megérdemelne ennyi odafigyelést.