Ugyanaz a háború volt akkor is

Csodálatos előadásban mutatta be a Nemzeti Színház az Egri csillagok színpadi változatát. A rendező Vidnyánszky Attila, a koreográfus Zsuráfszky Zoltán. Mindenfajta aktualizálás nélkül a problémák hasonlóak most is, mint közel 500 éve. A migráció és a globalizmus. És amiért harcolnunk kell: a nemzeti identitásunkért. Gondolatok az előadásról.

Műfajilag fontos visszahozni a történetmesélést, újra éleszteni az archaikusabb formákat, ezt a Csíksomlyói passióról mondta Vidnyánszky Attila még a bemutató előtt (Nemzeti Magazin III/9.). Ez volt a második rendezése a Nemzeti Színházban, amelynek aktív és fontos szereplői lettek Zsuráfszky Zoltán táncosai, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes. Jelenlétük a színpadon ugyanolyan magától értetődő volt, mint a Körhintá-ban: a falusi sokaság, akik ott lakodalomban táncolnak, itt Krisztus történetét mesélik el – színészként amatőrök, hiszen azoknak kell lenniük, ahogy a 15. századtól a falu mesteremberei vagy később a diákok is azok voltak. (És ha ez értékítélet, akkor csakis pozitív, ahogy az volt másutt is a művészetet szerető és művelő mesteremberek szerepe. Aztán hogy ez a szerep váratlanul mennyire túlnőhet az alkalmi művészen, és hová ragadhatja a susztert a kaptafától – elég csak a Szentivánéji álom ácsára gondolni, vagy Wagnertől A nürnbergi mesterdalnokok-ból Hans Sachsra.) Így az ő szájukból

még hitelesebben szóltak a pár évszázaddal később lejegyzett iskoladrámák sorai.

Harmadik főszerepük Vidnyánszky – rendezésben az Egri csillagok, és ez most szimbolikusabb az előzőknél, mert lehetett volna éppen a helyükben ötven statiszta. Csak éppen akkor az a szimbolikus többlet veszett volna el, amit a táncosok azzal adnak az amúgy is rendkívül költői előadáshoz, hogy táncosok és nem mások. Mert a lagziban táncolni kell, ahogy talán az egri várban az ostromra készülve is táncoltak vidámabb estéken, de a csatában lehetne, sőt, logikus és elvárható, hogy mondjuk, vívnak. Persze ötven színész akkor lesz csak két sereg, ha működik a néző fantáziája, ha meg működik, akkor lehet ötven táncos is. Sőt, ötven táncostól előbb kezd el szárnyalni a fantázia, ráadásul általuk egy olyan, a rendezőnek kedves nyelv szólal meg a próza és a zene mellett az előadásban – a tánc -, amely ezt a fantáziát további szárnyalásra készteti. Mert persze a legények táncolva vívást játszanak, de aztán a csata mégsem az lesz, amire talán mindenki számít: hogy majd eltáncolják a véres összecsapást törökök és várvédők között, és milyen szép és szimbolikus is lesz az. Hát nem,

Vidnyánszky Attila szereti meglepni a közönséget, és csak azért sem azt adja neki, amit vár. Hanem valami jobbat.

Vidnyánszky Attila fotó: Talán Csaba

Mert gyönyörű a hatalmas várdíszlet, ha kell, elfér benne egy kisebb erdő is – hogy megidézzék Gergő és Vicuska elrablását -, meg a török tábora is, meg Buda vára. És a hatalmas falak mozognak, a színészek pedig felmásznak rájuk – ha pedig felmásznak, akkor, Csehovot rosszul idézve, valakinek le is kell esnie -, leereszkednek alájuk – ijesztőt robban a lőporraktár az önfeláldozó diákkal -, és van török seregszemle is, színes bugyogókkal és kerengő dervissel: a táncosok másik szerepe. Ennyi látványosság után aztán már mindenki azt várja, hogy is lesz az az ostrom, meg a csata? Akit érdekel, nézze meg!

Látványos is, váratlan is, és főként szimbolikus.

Már harmadszor fordul elő ez a szó egy olyan előadással kapcsolatban, amelynek alapja, Gárdonyi regénye a hagyományos megítélés szerint inkább realista mű. Vidnyánszky állított már színpadra nem-realista prózát – meg költeményeket - is, most is műsoron van a Szindbád – előadása Krúdy novelláiból, amelyekben líraiságában az impresszionizmus, szürrealizmus, szimbolizmus stílusjegyei keverednek. A rendező nyilván akkor is, meg a majdnem hatszáz oldalas történelmi regény esetében is muszáj szelektáljon és sűrítsen, a sűrítés pedig automatikusan szimbolikus elem.

Részlet a Nemzeti Színház Egri csillagok-jából Forrás: Origo

Gárdonyi történelmi regényében is vannak gyönyörű lírai részek, akár a két fiatal szerelme, akár a várvédők és Dobó esküje, és persze az egész mű erősen romantizált, olyan elemekre kell gondolni, mint a három cigányasszony jóslata Dobónak, vagy Jumurdzsák mágikus talizmánja. De a műfaj fontos eleme, hogy Bornemissza Gergely létezett, még ha nem is Cecey Éva volt a szerelme a valóságban, és nagyjából a regényben leírtak szerint élt és cselekedett Dobó, Török Bálint, Izabella királyné és Veli bég is, meg a sokezer várvédő, akiknek a nevét Gárdonyi egy függelékben felsorolja, és egy részük az előadásban is megneveztetik.

A történelmi hitelesítés aztán egy korántsem realista funkciót eredményez a történelmi regény / előadás esetében, vagyis nem (csak) azt, hogy elolvasva / megnézve többet tudunk a török hódoltságról, hanem az identitásteremtés és a legitimálás gesztusát. A 19. század közepétől nemcsak a függetlenségükért harcoló közép- kelet -európai államokban lett a nemzeti identitásteremtés központi kérdés, hanem például Németországban is, ahol a rengeteg kis fejedelemség egyesítésének eszközét látták ebben a jó értelemben vett nacionalizmusban. (A német értelmiség egy része rendkívüli módon irigyelte a franciákat, akik a forradalom gesztusával megteremtették a nemzeti egységet, ezáltal őrült erőre és előnyre tettek szert Európában, és egyik első dolguk például az Assamblé National létrehozása volt, magyarul Nemzeti Gyűlés.) Mi a német? Mi a magyar? Vagy, ahogy az Egri csillagok első részének címe kérdezi: Hol terem a magyar vitéz?

Kattintson a folytatáshoz!