Ugyanaz a háború volt akkor is

Csodálatos előadásban mutatta be a Nemzeti Színház az Egri csillagok színpadi változatát. A rendező Vidnyánszky Attila, a koreográfus Zsuráfszky Zoltán. Mindenfajta aktualizálás nélkül a problémák hasonlóak most is, mint közel 500 éve. A migráció és a globalizmus. És amiért harcolnunk kell: a nemzeti identitásunkért. Gondolatok az előadásról.

Régen, az ősi mítoszokban még minden együtt volt: filozófia, tudás, művészet, törvények. Lyotard szerint a legősibb Nagy Történeteket egyetlen dolog igazolta: az, hogy elmondták. Fiúk örökölték az apáktól, lányok az anyáktól, és aztán tovább adták a következő generációnak. Az archaikus formák, amelyre az idézet másik része vonatkozik, éppen az elmondás aktusában éltek és élnek. Tinódi Lantos Sebestyén jelenléte tehát

a szóbeliség hagyományát hozza vissza a színpadra,

amelynek ősi formájából a színház is származik. Csakhogy ezzel egyidőben ott a színpadon a szöveg is, az írásbeliség. A posztmodern kiábrándult a Történetből, és a helyére emelte a Szöveget. Amely tudja magáról, hogy szöveg, és mint ilyen, ironizál a történeten és önmagán is. Vidnyánszky művészetétől azonban az irónia mérhetetlenül távol áll (ami persze nem azt jelenti, hogy nincs humora, sőt!). Előadásain gyakran megtestesül a szöveg a színpadon: a Szarvassá változott fiú-ban a könyvköteg pata vagy koturnus a Kórusnak, amely a színpad fölé emeli őket, a János vitéz-ben a játék a hatalmas mesekönyv kinyitásával kezdődik, a Psyché-ben a költők kéziratpapírjai, a Szent Johanná-ban a Biblia égő lapjai szállnak mindenfelé, a Don Qujoté-ban a könyv még Krisztus szenvedéseit is magára veszi: szögeket vernek beléjük, elégnek, de hamvaikból főnixként újra feltámadnak, aztán meg a sok kötet a Cervantest játszó Trill Zsolt testén páncéllá áll össze. És persze ott is van egy hatalmas fóliáns, maga a regény, amelyből néha felolvasnak, és a szereplők hivatkoznak is arra, hogy a lovagot éppen most látták a hetedik fejezetben...

Meglehet, szóbeliség és írott szöveg a történetmesélés és -megértés más – más módját képviseli, talán konkurenciái is egymásnak, de azért megférnek egymás mellett, kiegészíthetik egymást,

és erre éppen a színház a bizonyíték,

és egy olyan művész alkotásai, mint Vidnyánszky Attila. A posztmodern teoretikusai szerint minden nagy európai legitimáló történet válságba került és likvidálódott Auschwitz után. De, és ez most már szinte biztos, nem véglegesen. Mert azóta már a posztmodernnek is vége, és ami utána jött (legyen bár a neve poszt-posztmodern, metamodern, pszeudo-modern vagy digimodern) azonnal visszakanyarodott a Nagy Történethez, amely lassan visszanyerte hitelét, ha a régi ártatlanságát örökre el is veszítette. Kérdés persze, hogy mikor, hiszen például a nagy posztmodern írónak tartott Umberto Eco maga úgy gondolta, a posztmodernség inkább állapot és nézőpont, posztmodern művek mindig voltak – szerinte az volt például a Don Quijote. Mondják, hogy Gárdonyi egyik első, és sorsdöntő olvasmányélménye éppen Cervantes regénye volt.

Középen Bodrogi Gyula Forrás: Origo

Könyvtárat lehetne megtölteni a Don Quijote szakirodalmával, legalább akkorát, mint amekkora leég a regényben. Ugyanez igaz a Bűn és bűnhődésre. (Vidnyánszky az egyik legnagyobb és a legrégebbi orosz színházban, a szentpétervári Alekszandrinszkijben állította színpadra a saját változatát, magyar nézők a tavalyi MITEM-en láthatták a Nemzetiben). De szekrényeket töltenek meg a Bánk bán, a János vitéz, a Csongor és Tünde-elemzései, értelmezései is. Hogyan is lehetne egyetlen szóban összefoglalni, miről szól a Nagy Történet, amit elmesélnek?

Az Egri csillagok-nál talán, mert történelmi regény, könnyebb az elemző dolga. Látszólag.

Az említett hazaszeretet kitágítható, és a regény ekkor már a hűség története.

Hűség a haza, a szétlőtt vár, a szeretett ember iránt. Erről szólnak a hűségeskük, az árulás megtorlása, hogy Cecey Éva nem megy máshoz, Jumurdzsák egy életen át hajszolja a gyűrűt, még ha önzésből is, és az áruló Hegedűs hadnagy halálba ugró kisfia is hűséges az áruló apához.

Éppen a gyerekek szerepe az, ahol a rendező mégis csavar egyet a történeten. Az egész előadást a pincébe zárt gyerekek szemszögéből látjuk, akiket a végveszély idején Dobó mégis kivezényel a falakra, hogy ők is védjék a várat. Ugyanúgy halnak hősi halált, mint apáik, anyáik. Felnőnek az ostrom alatt, ahogy felnőtt Gergő és Vicuska is, akik abban az erdőben esküdnek egymásnak hűséget a színpadon, ahonnan Jumurdzsák elrabolta őket – mert az ő történetük ott kezdődött.

Ilyen szempontból igaz, amit Vidnyánszy az előadásról mond, hogy beavatástörténet is.

És ezért ér véget, szívfájdítóan szépen, egy egyszerű mondattal az előadás. Dobó ugyanazt mondja egy várvédő kisfiúnak, amit 15 évvel korábban Bornemissza Gergőnek mondott: Az a fő, hogy ne féljen a legény! Mert mindig lesznek új Bornemissza Gergők, új hősök, mindig lesz, aki meghallgassa a mesét, és a Nagy Történet nem ér véget soha. Addig biztosan nem, amíg vannak művészek, mint Vidnyánszky Attila, akik pedig a Nagy Történethez hűségesek.