A kommunizmus negyven éve alatt szerzett előnyök visszabontása zajlik a kultúrában

Az MMA főtitkára, Kucsera TAmás Gergely ad interjút az MMA székházában 2021 május 25-én

Az előző rendszer negyven éve alatt szerzett előnyök visszabontása zajlik a hazai kulturális életben. Én ezt egy nullpontnak tekintem, újrakezdésnek – állapította meg Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára lapunknak adott interjújában. Hozzátette, Tellér Gyula szociológus gondolata mentén, amely szerint „megalvadt posztkommunista struktúrák vannak a térségben", nyugodtan kijelenthető, hogy ezek mára szinte beszáradtak, és az elmúlt tíz évben cseppfolyósításuk, néhol elpárologtatásuk zajlott. Szerinte a Színművészeti Egyetem modellváltása körüli feszültségnek is az az oka, hogy egy meghatározó szellemi kör a sok évtizedes monopolhelyzetét nem tudta elengedni, és új vagy a megszokottól eltérő irányt nem engedett be az oktatásba.

Mit gondol, a nemzeti konzervatív szemlélet ellentmond az esztétikai progressziónak?

Az, hogy a konzervatívot gyakran a maradival azonosítják, szemben a haladóval, vagy a „haladárral", nem csak a művészet területén mutatkozik meg. Ismerjük azokat a kijelentéseket is, hogy igazi művész csak baloldali lehet. Mondhatjuk, hogy az elmúlt 100 évben egyre erősebbek az efféle hangok. Ha csak a saját életünkben gondolkodunk, akkor nálunk volt egy bő negyvenéves diktatúra, ami az elején egy az egyben ideológiai keretek közé szorította az esztétikumot és a kultúra minden területét a művészeten túl. Utána jóval inkább taktikai meggondolásokból, mint valós értékválasztások, vagy tudatos választások mentén ilyen szempontból egy variábilisabb világot éltünk, élhettünk meg. De nézzünk csak Nyugatra, nehéz lenne azt mondani, hogy nem a magát baloldalról eredeztethető szellemi kör jelenléte a meghatározó a tengeren innen és túl. Sem az egyetemek, sem a galériák világában nem divat a konzervatív oldalhoz húzni.

A nyugat-európai szellemi elit jelentős része, nem túlzás azt mondani, hogy sztálinista gyökerekkel bír.

Gondoljunk a francia baloldal – elsöprő többségének – 1956-os eseményekre adott reakcióira, vagy az olasz kommunisták ötvenes, hatvanas évekbeli működésére Sztálin halála után. Ezek az álláspontok oldódtak, módosultak és alakultak át 1968-ra, és lettek napjainkig egy szellemi kultúra alapjai. Ezek önmagukban megkérdőjelezik, hogy hagyományról vagy kánonról beszéljünk. Ez a kultúrkör, ha beszél is ilyenről, eleve többes számot használ, ami önmagában nagyon erős szellemi cezúra.

Párhuzamos világokban élünk Fotó: Szabó Gábor/Origo - Origo

Ez a folyamat vezetett el oda, hogy a mai társadalmi vagy kommunikációs térben jóval inkább benne élünk a párhuzamos valóságok világában, mint például 100 éve, amikor ez nem volt ennyire jelen, vagy nem volt ilyen tudatosult, vagy mint „szükségszerűség" tudatosított.

A globálisnak is mondható jellemzőn túl van egy regionális is, egy közép-európai sajátosság, az, hogy a 90 előtti múltban gyökerezettek – politikai alapon – előnyt szereztek, és ezt az előnyüket rendre átörökítik.

Ez az örökség teremtett létjogosultságot a Magyar Művészeti Akadémiának?

Ha úgy vesszük, igen. Ezt az örökséget utasította vissza, ezen a kapott helyzeten akart változtatni az egyesületi MMA alapítói köre, és tizenkilenc évvel később a köztestületként való megalakuláskor ugyanezen törekvések változatlanul társadalmi relevanciával bírtak. 2010-ben és 2011-ben, az MMA köztestületté alakulásakor, Magyarországon egy nagyon erős politikai változás történt. Hiszen Orbán Viktor miniszterelnök 2009-ben a kötcsei beszédében centrális erőtérről beszélt, bízva abban, hogy 15-20 év lesz megteremteni annak a lehetőségét, hogy nemzeti keretek között újragondoljuk, hogy mi is a mi értékvilágunk, és mi az, amit ehhez köthetően egymással megvitathatunk. Az elmúlt szűk évtizedben a mögöttes vagy nemzeti konszenzus lehetőségeit kellett megkeresni. Ahhoz, hogy a párbeszéd – ha egyáltalán valós párbeszéd, s nem egy „moderált kibeszélőshow" volt – ne egy hagyományosan kétpólusú világban történjen, egy kettészakadt magyar társadalmon belül, történt egy alkotmányos szintű átalakulás, ennek volt része a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté alakítása. Az Alaptörvényben való nevesítéstől kezdve már nem csak vállalt feladatunk, hogy keressük mi az a közös mögöttes alapvetés, amiről beszélhetünk nemzeti és modern, avagy magyar és kortárs tematikában. A kultúra területén ez egy jelenkori művészeti akadémia feladata. Érdemes megnézni például, hogy Nyugat-Európában az élő népi kultúra nem biztos, hogy olyan reflektáltan, a mindennapokban jelenlevő, mint ahogyan itthon, nekünk, magyaroknak – egy szétszakított nemzetben élve – szellemi örökségünk gondozása a lelki egység fenntartásának gyakorlata is. De mindez is élesíti itthon a népi-nemzeti és a haladó, urbánus kettősséget. Ez a feszültség ott volt a múlt század századelős társadalmi és közjogi vitái mögött is mindig. Konzervatívnak lenni azt jelenti, hogy tiszteljük a hagyományt, annak ismeretéből indulunk ki, s cselekedeteinket nem a távoli jövővel akarjuk igazoltatni, a jelenben élünk, tudjuk teremtményi mulandóságunkat, korlátainkat. Visszatérve: Miért érdekes nekünk ez a vita itt és most? Amiatt,

amit már 1999-ben megírt Tellér Gyula, vagyis, hogy „megalvadt posztkommunista struktúrák" léteznek, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek szinte beszáradtak, ezeknek a cseppfolyósítása, néhol elpárologtatása zajlott és zajlik az elmúlt tíz évben, ennek része a Magyar Művészeti Akadémia,

mint ahogy a szellemiségünk része a makoveczi-páskándi nemzeti szemlélet, és ezen keresztül a világhoz való viszony. Ma újra zajlik egy vita, most már nem a múlt embereinek moderálásában, hiszen az elmúlt tíz évben a nemzeti kormányzás lehetővé tette, hogy ne valamiféle alárendelt módon éljük meg az életünket. Ez egy komoly változás az elmúlt tíz évben.

Megalvadt posztkommunista struktúrák léteznek Fotó: Szabó Gábor/Origo - Origo

A kultúrában tehát megkezdődött egy új rendszerváltás?

A kommunizmus negyven éve alatt szerzett előnyök visszabontása zajlik. Én ezt egy nullpontnak tekintem, egy újrakezdésnek.

Nem egyenlő azzal, hogy a másiktól el kell venni az előnyt, hiszen egy komplex folyamatban vagyunk. Nem emlékszem, hogy bárki vagyonát elvették volna, vagy az egyetemi katedrától eltiltottak volna bárkit is, ez a bolsevikok tempója volt. Meg lehet és kell teremteni azt, hogy mindenki újra felálljon a starthoz, tehetség- és teljesítményalapon történjék a megmérettetés, s egyenlő eséllyel induljon, ezt a célt szolgálja a Magyar Művészeti Akadémia. A bő hat évtized legalább négy generáció tagjainak életét érintette, akik nem élhették – élhettük – meg szabad vagy önazonos módon az önidentifikációnkat, ma már ebből a szempontból is valósan plurális a világunk.

Politikai cselekedet volt az MMA létrehozása?

Politikai térben zajlott, de az alapítói közösség nem politikai cselekedetként élte meg. Annyiban persze annak mondható, hogy egy alkotmányos szervezet vállalta a feladatait a nemzetért és az egyetemes értékekért. Ehhez eszközöket kapott, és azokkal kellett vállalása szerint lelkiismeretesen gazdálkodnia. Ez közéleti felelősségvállalás, feladatellátás, de nem politizálás, nem is lehet az, annak a szűk – pártpolitikai – értelmében.

Az sem kérdés, hogy ebben a tíz esztendőben egyetlenegyszer nem tudták az ellenzőink azt mondani, hogy valami politikai tett lett volna a lépéseink között.

Sokan közülük ma már elfogadó partnerek, belátva, hogy korábban előítéletesen viszonyultak hozzánk. Szűken vett területünkön inkább művészetstratégiát, mint művészetpolitikát csinálunk. Általában is elmondható, hogy a magát nemzeti vagy konzervatív értelmiségnek meghatározók köréből ma már csak kevesen tekintgetnek kifelé a viszonyulási pontok keresésekor, szinte teljesen elmúlt a posztkádári-posztaczéli lelkiállapot, s a másik oldal mágusainak varázspálcáiról kiderült: akciósan lehet venni a játékboltokban, s pont annyit is érnek. Az első három-hat év munkája közé tartozik a Nemzet Művésze díj létrehozása, a köztestületi intézményrendszer, a nemzeti szalon sorozat, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet, az MMA Kiadó, a Pesti Vigadó mint kulturális központ létrehozása, az Építészeti Múzeum gondozásának átvétele és a Műcsarnok működtetése, a művészjáradék és a hároméves ösztöndíjrendszer kialakítása, és utóbbiakhoz kapcsolódóan a művészi életpálya, a köztestületünk által adott elismerések, életútdíjak, továbbá az NKA-val való intézményesített viszony kidolgozása is. Az elmúlt években ezek második szintű megélése, rutinizálása zajlik, vagy éppen első szintű, ha a művészjáradékra, vagy a hároméves alkotói ösztöndíjra gondolok.

Mára sokan belátták, hogy előítéletesek voltak az MMA-val Fotó: Szabó Gábor/Origo - Origo

Az Ön kezdeményezése volt az ösztöndíjrendszer és a művészjáradék felépítése...

Öröm volt számomra, hogy 35 évesen ilyen feladat elé állíttattam, és valóban társként és kezdeményezőként vihettem végig a szellemi építkezést is. Makovecz Imre és Kováts Flórián hívására lettem a köztestületi megalakulást előkészítő csapat tagja. Makovecz Imre, amikor a főtitkári felkérésről beszéltünk – 2011 júliusában lehetett, a Kecske, ma már Makovecz utcai székházunkban – azt mondta, hogy ha vállalod, akkor az egy évtizedes munka lesz.

Olyan emberekkel ülhettem egy testületben olyan szellemi körben, akik gyermek- és ifjúkoromban példaképeim voltak, majd társukká fogadtak.

Főtitkárként a titkárság hivatalvezetője és az elnök helyettese voltam-vagyok egyúttal. Az intézményesítés folyamatát, részletkérdéseit rám bízták, másfelől a tartalmi kérdésekben is kezdeményező lehettem: a hároméves ösztöndíj, a köztestületi tagság, az elméleti tagozat és a kutatóintézet a folyóiratunk, illetve a művészjáradék valóban hozzám köthető javaslatok voltak.

Lapozzon! A következő oldalon az interjú folytatódik.