Egy modern hőtérképész

Beszélgetés Szacsky Mihállyal, a BME oktatójával, a szomatoinfra feltalálójával.

Ahogy arról a közelmúltban több hírfórum beszámolt, Szacsky Mihály vezetésével gyökeresen új diagnosztikai képalkotó módszert fejlesztettek a Budapesti Műszaki Egyetemen. A Szacsky Mihállyal készült beszélgetésből megtudhatják, mivel foglalkozik egy szomatológus, valamint többek között azt is, hogy mire jó egy szomatoinfra-felvétel.

Tanár úr, mit csinál egy szomatológus?
- A biológia - nagyon leegyszerűsítve - három fő területre bontható: növénytanra, állattanra és embertanra. A 19. században a testméretek alapján létrejövő azonosításokat kezdték elkészíteni. Az embertannak, vagyis az antropológiának már ekkor működött egy szomatológiának, testtannak nevezett területe. Ekkoriban ez a tudományág a testmérőpontok meghatározásával foglalkozott, az alkati azonosításokat végezte. A szomatometria lényege, hogy bizonyos mérőpontokon testméreteket vesznek le a megfelelő műszerekkel, s ezek alapján lehetővé válik a testtípusok megalkotása. A 20. század húszas, harmincas éveiben a szomatológiának már vaskos szakirodalma volt, miközben a röntgen még csak a szárnyait bontogatta. A fő probléma az volt, hogy az orvosok nem tudtak "belelátni" az emberi testbe. A szomatológia a külső, alkati jegyekből következtetett bizonyos belső, a szem számára láthatatlan folyamatokra, igencsak jó eredményekkel. Az újabb, pontosabb képalkotó eljárásokkal azonban ez a módszer egyre inkább kiszorult a diagnosztika területéről. A 21. században a szomatológia alkotó megújulására van szükség: az iskolai testneveléstől kezdve a sporton keresztül a foglalkozás-egészségügyig bezárólag mindenütt létfontosságú a testtani jellemzők megfelelő meghatározása.

Szacsky Mihály (A kép forrása: Kisalföld Online)

Ön hogyan került kapcsolatba a szomatológiával?

Hogyan került előtérbe a képalkotó eljárások vizsgálata?
- A diagnosztikai képalkotó eljárások igen nagy lendületet vettek a 20. században. Összességében ezekről elmondható, hogy egy-egy kisebb részletet tudnak csak hitelesen vizsgálni. A szomatológia megjelenésével az orvostársadalom egy kemény kitételt fogalmazott meg. Eszerint aki nem diagnosztikai célból vizsgál meg egy embert, az nem alkalmazhat invazív módszert, azaz nem tehetem ki sugárzásnak, nem adhatok be neki injekciót és így tovább. Tapasztalataim szerint a hazai lakosságról óriási mennyiségű orvosi adat áll rendelkezésre, ám ezek nincsenek rendszerbe szedve. Ezek a vizsgálatok ugyanis egy hipotézis igazolását vagy cáfolatát hivatottak elősegíteni. Másképp: egy adott szempontból vizsgáljuk a beteget, de teljes egészében sosem.
A szomatoinformatika lényege, hogy egy emberről szóló összes információt összegyűjtjük, s azokat megfelelő kérdéscsoportok segítségével kisebb halmazokba tömörítjük, majd ezeket egymással is összevetjük. Annak idején Svédországban vetődött fel a kérdés: milyen képalkotóval lehetne mindezt vizuálisan is megjeleníteni? A szakirodalmat áttanulmányozva feltűnt, hogy az utóbbi évtizedekben számtalan kísérlet történt arra, hogy a termovíziós módszert integrálják az orvosi diagnosztikai eljárásokba, teljes sikertelenséggel. A rendelkezésre álló hőtérképezési módszereket vizsgálva kiderült, hogy ezeknek rendkívül alacsony az érzékenysége és nem sztenderdizálhatók. Hamarosan kiderült az is - a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején járunk -, hogy műszaki adottságaink erősen hiányosak, így hiába fogalmazzuk meg pontosan az igényeinket, ha azok nem kivitelezhetők. Idővel persze a rendszerek tökéletesedtek, s a nemzetközi összefogás sem maradt el. 2005-ben jutottunk el odáig, hogy műegyetemi kollégák közreműködésével olyan rendszert sikerült összeállítani, amely csak az embernek felel meg.