A gyógyszergyártás műhelytitkai

A Mindentudás Egyeteme klubsorozatának legújabb eseményét november végén a Magyar Tudományos Akadémián tartották. Ahogy Szebik Imre, a beszélgetés moderátora bevezetőjében kiemelte: kevés olyan téma van, amely ennyire aktuális lenne mindannyiunk számára. Szó szerint a bőrünkön érezzük a gyógyszerkutató cégek fejlesztési eredményeinek hatását.

Szombathelyi Zsolt

Szombathelyi Zsolt

1856-ban az akkor mindössze tizennyolc éves vegyésztanonc, William Perkin a kinint próbálta előállítani, ám egy festéket sikerült izolálnia. Ez volt a mályvalila, amely egy új iparág megszületésének adott lendületet. Perkinből jólmenő festékgyár tulajdonosa lett, s eredményének lett egy érdekes, közvetett hatása is. Az orvosok ebben a korban mindent beszíneztek, amit csak lehetett, ennek köszönhető a festékek és a gyógyszergyártás közötti szoros kapcsolat megalapozása. Paul Ehrlich egy szövettani laboratóriumban dolgozott, többek között festékekkel. Az ő nevéhez fűződik a gyógyszerkutatás egyik máig érvényes maximája, nevezetesen az, hogy nincs gyógyszerfogyasztás kötődés nélkül. A metilénkék legyen a következő festék, ezt 1876-ban fedezték fel. Terápiás hatásait vizsgálták, s éppen trópusi betegségek kapcsán találtak csekély eredményeket. A szárnyait ekkoriban bontogató gyógyszeripar alaposan vizsgálta a benne található fenotiazin gyűrűrendszert. Bár ez esetben sem jutottak el a kininhez, azonban olyan gyógyszerkezdeményeket kaptak, melyek miatt a gyűrűrendszert nyugodtan nevezhetjük a gyógyszerkutatás egyik alapjának. Antihisztaminokat találtak, amelyek a fekély terápiájának egyik kulcsát jelentették, de az antidepresszánsok és antipszichotikumok is ezen a vidéken gyökereznek.

1951-ben a gyűrűrendszer ismeretének köszönhetően született meg az első hatékony antipszichotikum alapvegyületéhez, a klórpromazinhoz. Ez a készítmény a mai napig forgalomban van, többek között Magyarországon is. Feljegyzések mutatják, hogy a klórpromazint a maga korában valódi csodagyógyszerként tartották számon. A párizsi Szent Anna-kórházban jegyeztek fel egy történetet egy betegről, akin már a skizofrénia igen súlyos tüneteit tapasztalták: nem kommunikált másokkal, csakis a belső hangokkal és téveszmékkel foglalkozott. Néhány hétnyi kezelés után azzal fordult az orvosához, hogy mostmár szeretne hazamenni, mivel úgy érzi, hogy nagyon sok dolga van. Amikor az orvos megkérdezte, hogy miről is lenne a szó, a férfi azt felelte, hogy ő borbély, akit várnak a kuncsaftjai. Az orvos továbbra sem tudván, hogy igazat beszél-e az ápolt, borotválkozási kellékeket hozatott a helyszínre. A beteg ezek után tökéletesen megborotválta orvosát, ezzel mutatva, hogy teljesen felébredt korábbi állapotából. Az áttörést többek között emiatt hasonlítják csodához a korabeli források.

A csodának persze voltak nem várt mellékhatásai: ez a korai antipszichotikumok kapcsán gyorsan világossá vált. A szellem azonban mégiscsak kiszabadult a palackból, azaz a kutatók már tudták, hogy melyik irányban kell keresgélniük, ha hatékony gyógyszereket akarnak létrehozni. Óriási lökést kapott ezzel a gyógyszerkutatás és -fejlesztés, egymás után jöttek az újabb készítmények. Jelenleg számos, különböző profillal rendelkező készítmény van piacon. Érdemes közelebbről megvizsgálni, mit is tesznek az antipszichotikumok a szervezetben? Vagyis - Ehrlichre visszautalva - azt vizsgáljuk, hová kötődnek az egyes gyógyszerek. A dopaminreceptorhoz valamennyi készítmény kötődik, emiatt is gondoljuk ma úgy, hogy dopaminkötődés nélkül ma elképzelhetetlen egy antipszichotikum piacra dobása. További receptorokról is szó van persze, velük kapcsolatban a szakma nagy kérdése az, hogy ezek vajon további hatásokat közvetítenek-e? Hozzájárulnak-e ahhoz valami módon, hogy a hatás kedvezőbb legyen, s így a beteg életminősége javuljon? Netán ellenkezőleg: talán mellékhatást hordoznak magukban?

A mai gyógyszerkutatás kulcskérdése az, mennyire tudjuk elválasztani egymástól a fő- és a mellékhatásokat. Paracelsus óta tudjuk, hogy mellékhatás nélküli gyógyszer nem létezik. Ezzel a ténnyel mindannyiunknak szembe kell nézni, azonban a különböző hatások pontos szétválasztása a tudományra tartozó kérdés. A pszichiátriai gyógyszerek esetén is ez ma a legnagyobb problémánk: olyan gyógyszereket kell találni, melyek adott dózistartományban pontosan kifejtik hatásukat, s ehhez képest már messzire van az a tartomány, ahol különböző nemkívánatos mellékhatások - melyek az antipszichotikumok esetében különösen drasztikusak lehetnek - megjelenhetnek.