És a művészi ambíciók?
- Nos, igen, a végén már annyira elragadott a sakk, hogy rájöttem: megint választanom kell. Körülöttem, gyakran az én albérleti lakásomban dolgozott a magyar avantgarde színe-java, Bódy Gábor, Dobai Péter, Erdély Miklós meg a többiek - én meg nem foglalkoztam a művészettel. Ahhoz persze túl későn kezdtem a játékot, hogy igazán érdemes lett volna csak ennek élnem. Szakítani viszont csak radikálisan lehetett. Egyik napról a másikra hagytam abba. Immár negyven éve nem sakkozom. Viszont születtek olyan munkáim, amelyekben a sakk, ha csak metaforikusan is, de központi szerepet kapott.
Nekem feltűnt ugyanis, hogy a félelmetesen kreatív Marcel Duchamp, akitől az egész konceptuális művészet ered, aki mindent és mindennek az ellenkezőjét is kitalálta, ragyogó sakkozó volt, válogatott versenyző, sosem csinált művet a sakkról. A francia olimpiai sakkcsapat tagjaként Budapesten is járt és játszott a magyarok ellen - fennmaradt örökzöld játszmája az első táblán Maróczy ellen, aki gyalázatosan megverte őt. (Mert bár Duchamp ragyogó sakkozó volt, de nem vehette fel a versenyt az igazi vérprofikkal - ahogy nekem se lett volna esélyem Portisch-sal vagy Polgár Judittal szemben.) Mindenesetre amikor Duchamp sakkozott, nem csinált művészetet. Rám maradt a feladat, hogy megcsináljam az első, sakkra építő konceptuális művet.
![]() |
Tristan Tzara |
Ez a parti szerepet kap a mostani kiállításon is.
- Igen, a Forgáccsal forgatott új filmben felülnézetben épp ezt a bizonyos játszmát lehet követni - de csak a kilencedik lépésig. A bábu mozgó kezét feleségem alakítja - a gipszvégtagokat eredetileg is az ő kezeiről öntöttem. Én játszom Tzarát, a művészt - aki a "rekonstruált" partiban egyébként vereséget szenvedett - itt azonban háromszor is csalni próbál, mint egykor Napóleon, aki próbára akarta tenni a sakkautomata eszét: de a bábu végül lesöpri az asztalt. A végén kezet nyújtok a bábunak, mint valami Gólemnek - mert a művészet sosem lehet ennyire objektív: a sakk az egyedüli játék, amelyben nem lehet csalni.