A sakk az egyedüli játék, amelyben nem lehet csalni

Beszélgetés Jovánovics György szobrászművésszel, a 2007. március 23-án a Műcsarnokban nyíló Kempelen-kiállítás avantgárd installációjának alkotójával.

Hogyan kerültél kapcsolatba a sakkal?
- Nem fiatalon kezdtem sakkozni. Inkább fociztunk Csepelen a grundon, ahol felnőttem és a fociban ifi-válogatottságig is vittem . De aztán választanom kellett a foci és a szobrászat között és az utóbbi mellett döntöttem. Mielőtt húszévesen a főiskolára kerültem, ahol nagy divat volt a sakkozás a szünetekben (meg a marxizmus-órák helyett), én csak a lépéseket ismertem, de nem játszottam, és emiatt folyton gúnyoltak is. A hátam mögött olyanokat mondtak, hogy "ez a Jován ilyen nehéz fejű?" Ez annyira bosszantott, hogy elkezdtem könyvekből tanulni.

Maróczy Géza

Antall JózsefDalmáth FerencMaróczy GézaStefan ZweigSakknovellájának

A szenvedély megmaradt, tíz évvel később még a Spartacusban, a magyar bajnokegyesületben is játszottam, amelynek pedig Portisch volt az éltáblása - én persze csak a negyedik csapatba fértem be. Szilágyi Péter volt az edzőm, aki barátom is lett. Mindenesetre hozzáértők azt mondták, hogy a tehetségem ritka, mert nemigen fordul elő, hogy valaki felnőtt korban, könyvből tanulja meg a játékot és úgy jusson el versenyzői szintre, hogy korábban gyakorlatilag senkivel sem játszott. Érdekes, hogy se a matematikához nem volt érzékem, sem jó memória nem segített például a verstanulásnál - mégis vakon tudtam játszani és hosszú ideig rengeteg parti volt a fejemben. Lejártam játszani a sakk-kávéházba, délutánonként néha húsz partit is lenyomtam, és három nappal később fejből le tudtam írni az összeset. Versenyekre jártam, szakelemzéseket, szakkönyveket olvastam, járattam a sakklapot, mesterekkel konzultáltam - szóval, ezt sem tudtam félvállról venni. Minden időmet ez a szenvedély kötötte le.