A kisfiam nem enged el otthonról

Miért nem tud meglenni egy két és fél éves fiú egy percig sem az anyja nélkül? Ki segít válás után, ha a szülők nem tudnak megegyezni a láthatás idejében? Miért hisztizik a másfél éves? Hogyan lehet "rávenni" a gyereket, hogy kakiljon? Létezik-e apukafóbia? Sződy Judit válaszol.

Az én problémám a két és fél éves fiammal a következő. Ákos egy roppant értelmes, rendkívül okos, érdeklődő, nagyon mozgékony kisfiú, kívánni sem lehetne tündéribb kisfiút. Egész nap velem van, sokat játszunk, festünk, rajzolunk, ha valaki meglátogat minket, mindenkivel kedves, könnyen teremt kapcsolatot, játszik bárkivel. A gondom annyi, hogy nélkülem nem marad el senkivel, kivéve az apukáját, akit viszont többnyire csak hétvégén lát, mert rengeteget dolgozik. Hetente egyszer járunk egy közeli óvodába babaklubba játszani, ahol találkozhat sok hasonló korú kisgyerekkel, de csak velem játszik, és ha látom, hogy elfoglalja magát valamivel és a háttérbe próbálok vonulni, egy perc múlva már: Anya, gyere! Ha vendégségbe megyünk, hiába van ott az apja is, vécére sem tudok menni nélküle.
Van egy néni, aki hetente háromszor jár hozzánk takarítani, imádják egymást Ákossal, régebben bármikor rábízhattam, nyugodt szívvel elmehettem bárhová, színházba jártunk, minden dolgomat el tudtam intézni. Néhány hónapja ez már nem működik. Ha délután szeretnék elmenni valahová, már délelőtt elmondom neki, hogy elmegyek, bele is egyezik, jó, anya, menj csak, de amint látja, hogy készülődöm, kitör a pánik. Pedig nagyon érzem, hogy kellene egy kis kikapcsolódás néha, egy mozi, kozmetikus, kávézás a barátnőimmel vagy csak egy kis séta egyedül.

Annyit még elmondanék, hogy Ákossal születése óta mindent "megbeszélek". Elmondom, hogy mi micsoda, mi miért és hogyan, és természetesen azt is, hogy elmegyek, hova megyek, ki vigyáz rá addig, és visszajövök nemsokára. Soha nem próbálom átvágni, őszinte vagyok hozzá. Egyszer azonban (kb. egy hónapja) délutáni alvás előtt elmondtam neki, hogy amíg alszik, elmegyek hastáncolni, ha felébred, akkor az apukája és a (14 éves) bátyja lesz vele. Az apja viszont nem ért haza, amikor ő felébredt, csak a tesója volt otthon (aki csak hétvégén van velünk). Az én pici fiam ekkor sírt, sírt, sírt, mint a záporeső, végül is felhívtak, és 10 percen belül hazaértem, megnyugtattam, és el is felejtettük az esetet. Lehet, hogy úgy érezte, hogy becsaptam? És e miatt az eset miatt alakult ki nála ez az el nem engedős ragaszkodás? Vagy életkori sajátosság és majd kinövi? Ha így marad, mi lesz az oviban? Belerokkanunk mind a ketten.
Apránként szoktassam az anya nélküli órákhoz, hagyjam sírni, majd megszokja, hogy nem vagyok mindig vele? (Remélem, nem ezt javasolja.) Remélem, minden lényeges dolgot leírtam és tud nekem segíteni. Előre is köszönöm a válaszát.

Sajnos nem nagyon tudok mást válaszolni: ha el kell mennie otthonról, akkor menjen el. "Hagyja" sírni. Ez persze a legtöbb gyereknél néhány perc sírást jelent, aztán megnyugszik (sokuk még meg is könnyebbül), és éli világát. Az én lányom már nagyon jól meg tudja ezt fogalmazni (az ovival kapcsolatban, mert minden reggel nyüglődik, amikor indulunk): ODAMENNI nem szeretek, OTT
LENNI igen. Az elválás előtti nyafogás a mai napig megvan - bár már öt és fél éves. De tudnunk kell, hogy vannak dolgok, amikben nem a gyerek dönt. Ha ott tartok, hogy muszáj kikapcsolódnom, akkor elmegyek. Mindenki jobban jár egy kipihent, feltöltődött anyával, mint egy olyannal, aki hősként, de
kifacsarva, közben elégedetlenül áll a vártán. Meg kell tanulni a gyereket elengedni, neki is sokkal nehezebb, ha érzi a szülőn, hogy bizonytalan és félti őt. Előfordulhat, hogy az az egyetlen csalódás oltotta bele a félelmet, de az is - párhuzamosan - hogy az ön lelkifurdalása is akkor alakult ki emiatt. A dolog tehát kétoldalú. De meg fog születni mindkettejükben a megoldás.
Még valami nagyon fontos: ne féljen előre az óvodától. Az egy merőben új helyzet lesz, ha majd problémát okoz, akkor kell vele törődni. Addig még a gyerek is változik, és ön is.