A kisfiam egy időzített bomba

Várjuk leveledet a gyermeknevelés, gyermekvárás témakörökben. Akkor is írj bátran nekünk, ha gyermekednek vannak lelki gondjai. Benda Viktória pszichológus segíti munkánkat. A hozzá érkezett levelekből és Judit válaszaiból gyűjtöttünk össze egy újabb csokorravalót.

Kisfiam 13 hónapos. Első és eddig egyetlen gyermekünk. Itthon vagyok vele, ha tehetem, itthon is maradok 2,5-3 éves koráig. Közösségbe aktívan nem jár (bölcsire gondolok), de egyébként sokat jövünk-megyünk. Nagyon barátságos, társaságkedvelő gyermek.

8 hónapos korában már felállt, 11 hónaposan indult el. Mára már teljesen stabilan jár. Ez az időszak nagyon jó számomra, mert sokkal lazábban tudunk jönni-menni. A kezdetektől fogva szigorú napirend szerint nevelem. Mindig délben ebédel, délután 4-kor uzsonnázik, 7-kor fürdés, utána vacsi és alvás. Két hónapos sem volt még, és már átaludta az éjszakát. Jelenleg is reggel 7-ig alszik.

Folyamatosan bővítem a napi rutin elemeit, igazodva az életkorához. Például már sokat sétálunk és mindent összefogdos, ezért ha hazaérünk, első a kézmosás. Ezt tudja is, és miután levettük a cipőjét, bemegy a fürdőszobába, és mutogat a mosdóra. Még nem beszél, de meg tudja értetni magát. Talán ez annak köszönhető, hogy az egész napja különböző rituálékból áll, amik mindig ugyanakkor, ugyanúgy történnek. Például az alvás kellékei a pelus és "tigris". Ha aludni szeretne, ezeket megfogja, engem kézen fog, és bevezet a kiságyához. Törekszem következetesnek lenni vele, illetve folyamatosan próbálok az igényeihez igazodni.

Az utóbbi időben azonban két olyan viselkedésformát fedeztem fel nála, amit nem tudok hova tenni. Leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy egy kis pukkancs. Ha nem sikerül 2 kockát egymásba rakni, a földhöz vágja. Ez van akkor is, ha én nem teszek meg neki valamit azon nyomban, ahogy szeretné. Például nem húzom föl a játékát rögtön, mert épp zöldséget pucolok. Vagy a földhöz, vagy hozzám vágja a játékot. Erőszakosnak és akaratosnak tűnik.

A másik új szokása az, hogy karmol. A napokban bevásárolni voltunk. A kisfiam az apukájával játszott, amíg én válogattam az üzletben. Amikor befejeztem, szóltam nekik, hogy jöjjenek. Amikor a férjem mondta a kicsinek, hogy tegye le, amivel játszik, mert megyünk, elkezdett kiabálni, és a férjem arcába mart. Ezt a karmolást az utóbbi időben gyakran teszi olyan alkalmakkor, ha nem az történik, amit ő szeretne. Próbálom megfigyelni, hogy mi váltja ki belőle ezeket a reakciót, de teljesen tanácstalan vagyok. Azt sem tudom, hogy ezt honnan tanulta. A férjemmel sosem veszekszünk, nem fegyelmezzük a gyereket veréssel, nem is akarjuk, mert nem tartjuk célravezetőnek. Sosem ütünk sem egymásra, sem a gyerekre még játékból sem.

Annak ellenére, hogy első gyerek, szerintem nincs elkényeztetve. Pontosan tudja, mi az a "nem szabad". Én azt vallom, hogy a felnőtteknek is kell a gyerekhez alkalmazkodnia, nem csak fordítva. Ennek ellenére a saját kudarcomnak érzem ezt a viselkedést nála. Simán hanyatt vágja magát az áruház kellős közepén, ha azt mondjuk, hogy menni kell. Nem szoktam ráhagyni a dolgot, nem veszekszem vele. Higgadtan próbálom elmagyarázni neki, hogy nem lehet mindig az, amit ő akar. De nem tudom hová tenni a dolgot.

Ez a jellemében lenne? Lehet, hogy nem nevelési hiba, hanem pusztán akaratos gyerek? De mit tegyek? Azt nem tartom normálisnak, hogy belénk karmol vagy mar! De mit tegyek ilyenkor? Hogyan magyarázzam el neki, hogy ez nem helyénvaló viselkedés? Egyáltalán honnan vehette ezt? Más anyukáknak is vannak ilyen tapasztalataik? Lehet a karmolás és csapkodás spontán és nem tanult viselkedés? Többször észrevettem, hogy türelmetlen játék közben, és ha valami nem sikerül neki másodikra sem, otthagy csapot-papot. Ez jelentheti azt, hogy nem kitartó? És ha igen, mit csináljak vele? Egyáltalán, 13 hónaposan már megfigyelhetőek a gyermek jellemvonásai?

Egy gyerek jellemvonásai - már, amit magával hozott - már az első napokban, hetekben megfigyelhetők. Persze, ez nem jelenti azt, hogy messzemenő következtetéseket lehet levonni egy egyhetes gyerekről, de azt igen, hogy jól bejósolható, hogy egy nyüzsgönc, érdeklődő, mozgékony, aktív jószág lesz-e belőle, vagy éppen egy elmélyülő, csendes, alkalmazkodó lény.

Nagyon is jó, ha a szülő ezt felismeri - és nem érti félre. Ezáltal tud hozzá alkalmazkodni - az a rossz hírem ugyanis, hogy az első években jobb, ha a szülő alkalmazkodik a gyerekhez - persze nem szélsőségesen, hanem okos határokat szabva. Az első hónapokban mindenképpen fontos ez, hiszen ilyenkor győződik meg a gyerek arról, hogy érzékeny-e rá a szülő. Hogy érdemes-e vele kommunikálnia, hogy a finom jeleket is megérti-e.

Egy pici csecsemő ugyanis biológiailag közelebb áll a kismajomhoz, mint a felnőttekhez. Ezért jobbnak tartom, ha a picikkel kapcsolatban a kismajomból és nem a felnőtt emberből indulunk ki. A baba lételeme az ölelés, a szoptatás, a ringatás - ezzel töltekezik fel egy életre. Amikor megérett rá, magától elkezd leválni, elkezd beilleszkedni a társadalmi létbe. Ezt nevezzük szocializációnak. A második félévben következik be ez a nagy lépés, e tájban alakul ki az igénye az önállóbb tevékenységre és a felfedezésre. Ebben a korban kezd a mamától függetlenül táplálkozni - tehát nem csak anyatejet eszik. A második félév során kezd ráhangolódni a családi eseményekre, a közös étkezésekre, míg a szopás fokozatosan átvált táplálkozásból érzelmi táplálékká, bár még sokáig biológiai jelentősége is van.

Leveledből úgy érzem, kezdettől túl sokat vártál a kisfiadtól. Ez nem az ő problémája volt, nem belőle indult ki, hanem belőled. És most sem az ő problémája, hanem a tiéd: a saját kudarcodnak érzed a dacreakciót, ami szinte minden gyereknél előjön. Az agresszió mindenkiben benne van, meg kell tanulnunk féken tartani. A kisfiad éppen most tanulja. Ez egy spontán reakció - és én úgy gondolom, hogy számodra a spontaneitás ijesztő, nincs helye az életben. Próbáld meg egy kicsit elengedni a kicsit - és magadat is.

Készülj fel arra, hogy a gyerek egyre több olyasmit fog produkálni, ami egyedi, nem kiszámítható. A kétéveseket egy anyuka - nagyon találóan - időzített bombához hasonlította, amivel tökéletesen egyet tudok érteni. A gyerek ugyanis megpróbálja megkeresni a SAJÁT határait. Az lenne a jó, ha ezt megengednéd neki. Még nem is említettem, hogy mi lesz kamaszkorában. A jelenlegi helyzetre csak azt tudom mondani, hogy a fájdalmat okozó viselkedést egyértelműen és határozottan le kell állítani a gyereknél - ezt tényleg tilos. Keményen meg kell fogni a kezét, és ennyit mondani: nem szabad.

Ha viszont csapkod, hisztizik, néha hagyni kell kiengedni a gőzt. Mert az se jó, ha benn marad. Gondolom, ezt nem kell magyarázni. Javaslom, hogy olvasd el Gertrude Teussen: Nem akarom - a dackorszak nehézségei és kezelésük című könyvét (Deák kiadó) Nagyon hasznos.