A kisfiam egy időzített bomba

Várjuk leveledet a gyermeknevelés, gyermekvárás témakörökben. Akkor is írj bátran nekünk, ha gyermekednek vannak lelki gondjai. Benda Viktória pszichológus segíti munkánkat. A hozzá érkezett levelekből és Judit válaszaiból gyűjtöttünk össze egy újabb csokorravalót.

Jól tettük a férjemmel, hogy hat hónapos gyermekünket születésétől kezdve nem hagytuk sírni? Ha társaságra vágyott, felvettük, és játszottunk vele. Félig-meddig költői a kérdés, hiszen ha nem is száz százalékig, de azért eléggé biztos vagyok benne, hogy másodszorra is így tennék. Néhány rokon, dédszülő szerint azonban már most elkényeztettük, és mivel néha elég problémás a napi teendők elvégzése, kíváncsi vagyok a véleményedre, hátha mégse csináltuk jól.

Amikor megszületett, azonnal állandóan igényelte a társaságot, nem kötötte le a járókában felfüggesztett játék vagy zene, csak a karunkban szeretett lenni. Gyakorlatilag állandóan cipeltük, vagy a mózeskosárban ringattuk, ha elaludt és abbahagytuk, felébredt. Mivel nagyon hasfájós volt, egyszerűen nem akartuk még azért is sírni hagyni, mert unatkozik. Majdnem két hónapig kétóránként evett. Igaz, 8 hetesen megduplázta a születési súlyát, éhezni se lehetett hagyni, pedig volt, hogy megpróbáltuk. Olyan keservesen sírt, ha éhes volt, hogy még az is azt mondta, hogy etessem meg, aki szerint várni kellett volna.

Négy hónaposan kezdték érdekelni a játékok, addig karban szeretett nézelődni. Nem tudom, hogyan, de szinte azonnal megismerte az idegeneket, ha benézett valaki a kocsijába, sírt, és egy pillanatra sem maradt meg másnak a kezében.

Mostanra evési és alvási szokásai állandósultak, mindenkire mosolyog, és más karjában is elvan, csak éppen egyedül nem szeret lenni soha. Pár hetesen alig pár percig bírta, most maximum 15 percig van el egyedül, a játékaival. Ma is két ember kell a házimunkához, egyikünk babázik, a másik főz. Férjem elég sokat van itthon, nyilván nem ez lenne a helyzet, ha egyedül lennék. Mikor pici volt, úgy hittük, hogy a kicsi jobban tudja, mikor éhes, és ha biztonságra, közelségre vágyik, nekünk kell azt megadni, nem a macinak mellette.

Bizonyos dolgokban már most látom, hogy nevelhető, már "megtanítottam" neki, hogy nem haraphatja a cicit. Több helyen azt olvastam, hogy 8-9 hónapos korukig nem lehet elkényeztetni a babákat, azonban most itt az ideje, hogy rászoktassam az időnkénti egyedüllétre, vagy várjunk még? Ha megunja a játékát, eldobja, és minket hív, nem keres más elfoglaltságot. Még nem is igazán forog, egyszerűen nem strapálja magát, ha nem éri el. Persze próbáljuk növelni az egyedül töltött időt, de egyelőre csak a sírás erősödik. Jól tettük, hogy nem hagytuk? Mi a teendő?

Én úgy gondolom, hogy teljesen jól csináltátok. A babátok most teljesen biztossá válik abban, hogy rátok mindenképpen számíthat, nem hagyjátok cserben. Ebből nem az következik, hogy később is az anya szoknyája mellett fogja jól érezni magát, hanem épp az ellenkezője: kíváncsian fog a világ felé fordulni, mer majd fölfedezni - ha te is engeded. (Mert elengedni is tudni kell...)

Nálunk a négy közül két gyerek volt ilyen "kétemberes baba". Meglehetősen nehéz volt az első évünk, de most öröm velük együtt lenni. Még mindig nagyon aktívak és élénkek - ez temperamentum kérdése. De ez az aktivitás termékeny és csodálatra méltó.

Természetesen arra is nagy szükség van, hogy felismerd a saját igényeidet és jogaidat: néha fel kell tenni a kérdést: jogom van megszárítani a hajam? Jogom van olvasni kedvemre? Jogom van sétálni egyet a párommal kettesben? Igen, jogod van, ezeket a "traumákat" a gyereknek el kell viselnie, így alkalmazkodik ő is szépen fokozatosan a nagybetűs Élet megpróbáltatásaihoz.

Sződy Judit