Az idézett vizsgálat megdöbbentő adatokat közöl. A 25 év körüli nőknek mindössze egy, azaz egy százaléka teljesen elégedett alakjával!
A kérdésekre három ezernél többen válaszoltak, ezek 80 százaléka naponta töpreng testméretein, alakján és egyharmaduk a kérdezés időpontjában éppen diétázott. 32 százalékuk koplalással, 18 százalékuk méregtelenítő kúrákkal, 15 százalékuk fogyasztó tablettákkal és 14 százalékuk hashajtókkal igyekezett alakját rendbe hozni. A válaszolók 82 százaléka életében már legalább tízszer tartott fogyókúrát, de túlnyomó többségük vissza is szedte a leadott kilókat. Minden tizedik kóros soványságban (anorexia), 9 százalékuk túlevésben (bulímia) szenved és 21 százalék számolt be "nagy zabálásokról".
Mi a normális?
Az önkontroll képessége természetesen nagyon fontos a civilizált életben, és ennek része a saját testünk feletti kontroll gyakorlása is. Sem mozgásigényünket, sem pihenési igényeinket, sem testi vágyainkat nem elégíthetjük ki azonnal, és korlátok nélkül. Az önkontrollnak a fenti adatokban megjelenő formái azonban nem tarthatók normálisnak. Egészséges emberek különösebb önmegtartóztatás nélkül képesek átlagos, normális testsúlyt fenntartani, gondolhatnánk. Ez azonban -sajnos - nem ilyen egyszerű. Mind az önmegtartóztatás, mind pedig a normális testsúly fogalma bonyolult társadalmi-kulturális kérdés. Egy élelmiszerekkel rosszul ellátott kultúrában egészen mást jelent az önmegtartóztatás, mint a jóléti társadalmakban. A "normális" testsúly meghatározása pedig csak az orvosok számára egyszerű - a közízlés és a divat egészen más számadatokat és testméreteket tart elfogadhatónak vagy tökéletesnek. Kérdés, hogy a közízlés vagy a divat normálisnak tekinthető-e?
"Istenien nézel ki!"
Nagyon érdekes, hogy a megkérdezettek 85 százaléka szerint a nők alakját leginkább más nők kritizálják - és csak 15 százalék szerint a férfiak. Ezek szerint a nőkre a "tökéletes alak" iránti nyomást főként nőtársaik gyakorolják. Bíró Yvette filmesztéta szerint viszont a kívánatos női alakot a férfi tekintetek formálják ki a történelem során - azaz a férfiak ízlése, esztétikai normái határozzák meg, hogy a nőnek hogyan kell kinéznie. Nem tudjuk, milyenek lennének a nők egy "férfimentes" világban.
Erről legfeljebb Karinthy Frigyes Kapillária című szatirikus írásában találunk gúnyrajzot. Kapilláriában teljes nőuralom van, a férfiak egészen apró, csökevényes lények, akiket a szerző híres filozófusokról nevez el. A nők viszont óriások, hatalmas testtel rendelkeznek és csak akkor fogják fel, amit az apró férfi-lények mondanak nekik, ha közben az óriásnők oldalát lehelgetik.
Kultúrtörténeti ismereteink alapján azonban el kell fogadjuk, hogy az évezredekre visszamenő férfi dominancia jelentősen hozzájárult a mindenkori női szépségideálok kiformálásához. Az internetes újság válaszadói jobban tartanak nőtársaik ítéletétől, mint a férfiak véleményétől. Ez úgy is magyarázható, hogy a nők olyan nagy mértékben azonosulnak - vagy azonosulni kényszerülnek - a velük szemben támasztott (férfi) esztétikai normákkal, hogy azokat sajátjukként képviselik egymással szemben. És ha tükörbe néznek, akkor könyörtelenül felfedezik az éppen uralkodó ideáltól a legkisebb mértékben is eltérő domborulatokat és hajlatokat.
Egyetemet végzett, angolul beszélő, karcsú nőt keresünk
A vizsgálatban válaszoló nők a karcsúságot a sikerességgel azonosították. Nyolcvan százalékuk gondolja úgy, hogy a karcsú nők jobban tetszenek a férfiaknak, hatvan százalékuk szerint a karcsúság szexuális életük javulásához vezetne. Mindezt igazságtalan lenne egyszerűen a nők pszichológiai problémájának tekinteni - amire később térünk ki -, hanem gondolni kell az ilyen vélekedéseket kiformáló kedvezőtlen mindennapi tapasztalatokra is munkahelyen, partnerkapcsolatokban vagy éppen munkakeresés közben. Más vizsgálatok pl. azt mutatták ki, hogy álláskeresésnél az alacsony férfiak gyakran hátrányba kerülnek magasabb társaikkal szemben. Ugyanígy sok munkahelyen előnyben részesítik a magas, karcsú nőket, főként, ha ügyfél-kapcsolatokban kell dolgozniuk. Ez azt sugallja, hogy a testükkel bajlódó nők tényleg valamilyen objektív realitáshoz igyekszenek alkalmazkodni. Az viszont egy szociológiai-filozófiai igazság, hogy amit az emberek valósnak gondolnak, az könnyen valósággá is válik.
Ha ugyanis egy cég humán erőforrás szakemberei úgy gondolják, hogy a cég klienseit kedvezően befolyásolják a manöken típusú alkalmazottak, akkor ők is a közízlésre, a népszerűségi és tetszésindexekre alapoznak. A kliens, aki a cég képviseletében csinos, karcsú hölgyekkel találkozik, úgy érzi, jó helyre került, hiszen a vonzó, mosolygó alkalmazott arra a jobb életre emlékezteti, amit főként a moziban illetve a képernyőn ismert meg. És ha a kliens ezt találja ügyeinek intézése közben, úgy érezheti, ő is ilyen jobb színvonalú életet él. E mögött a fogyasztói magatartás egyik furcsasága húzódik meg, az ugyanis, hogy amikor vásárlunk vagy intézünk valamit, akkor egyrészt van egy valóban ésszerű célunk, amit el akarunk érni, pl. szükségem van egy új esernyőre, vagy kifogyott a fürdősampon. Másrészt van egy kevésbé ésszerű mozgató erő, amit vágynak nevezhetünk és ami arra késztet, hogy a célszerűségtől teljesen független szempontok és benyomások alapján válasszunk esernyőt, sampont vagy éppen szolgáltatót. Vágyainkban a megvásárolható dolgok vagy szolgáltatások felértékelnek, férfiasabbá vagy nőiesebbé tesznek bennünket, érezzük, hogy a trendet követjük, a trendhez tartozunk, ugyanazt a dezodort használjuk mint Brad Pitt vagy Naomi Campbell.
Ha a fenti dolgokat érzéki mosolyú alkalmazott nyújtja át, akkor úgy érezzük, hogy a cég - a sampon gyártója és a forgalmazó is - gesztust tesz felénk, megbecsül, rendelkezésünkre bocsátja alkalmazottjának látványát és mosolyát. Így aztán a trendnek megfelelő alakú munkavállalók is felértékelődnek. Sok ember elképzelései, vágyai objektív valósággá, kényszerűséggé változtatják a női alakról, a karcsúságról alkotott elképzeléseket.
Lust Iván