Rékasi Károly: Enikő az én jobbik felem

Már sokszor feltűnt nekem, hogy az interjúidban milyen precízen, szabatosan fogalmazol.

Ez egyfajta önvédelem. Igaz, az életem minden területén - a fejemben pedig különösen - szeretem a rendet, a gereblyézettséget. A nyilatkozataimban kifejezetten tudatosan törekszem rá, hogy lehetőleg nyomdakészen adjam át a gondolataimat. Így van ugyanis a legkisebb esély arra, hogy félreértsenek, átfogalmazzák a mondanivalómat, kiforgassák a szavaimat. Jó üzlet, nem? Az újságírónak is kevesebb a munkája, és én sem lepődöm meg a végeredményen.

Mindig ennyire óvatos voltál?

- Amióta Budapesten élek, igen. Amikor vidéki srácként bekerültem a Színművészetire, falakkal vettem körül magam. A vidéket a fővárostól akkoriban nagyon éles demarkációs vonal választotta el, és én végtelenül tudatlannak, esetlennek, ezáltal pedig sebezhetőnek éreztem magam. Nagyon féltem a fővárosi emberektől, de minden erőmmel rájuk szerettem volna hasonlítani. A külsőségekben ez kiválóan sikerült is - szinte már nagyképűnek tűntem -, de tudtam: bizonyos hiányosságaim miatt még bántható, megalázható vagyok. Ezért bezárkóztam, és noha nem mutattam, egy megrezzent, szorongó, de figyelő srácként éltem évekig. Igaz, így rengeteg jó dologból is kimaradtam, de nem értek olyan hatások, amelyek miatt nagyon sokan lelkileg sérülten hagyták el a főiskolát.

A taktikám bevált: csodálatos emlékeim vannak arról a négy évről, amire jó néhány pályatársam csak mint egy rémálomra tekint vissza. Feloldódott a szorongás, a megfelelés kényszere és bizonytalansága is, de sokan ma is "mufurc emberként" tartanak számon.

Én is hallottam, hogy konfliktushelyzetekben igen markánsan viselkedsz.

- A reakcióm mindig attól függ, a másik hogyan közelít felém. Enikő szerint gyűlöletet keltő módon tudok visszakérdezni, ha rosszindulatot érzékelek, ha valaki a magánszférámat kóstolgatja. A feleségemmel nagyon nyitottan élünk, gyakorlatilag az egész ország ismeri a családunk hétköznapjait. Ez mindaddig egyáltalán nem is zavaró, ameddig nem próbálnak visszaélni vele. Ha azonban valaki úgy érzi, a nyilvános szerepléseink feljogosítják arra, hogy a lelkünkbe taposson, annak azt javaslom, ne tegye.

Nézd, én egy jászberényi fuvaros gyerek voltam. Ha annak idején valaki megsértett engem vagy édesapámat, leszálltunk a lovaskocsiról, és ököllel elrendeztük a dolgot. Ettől egyébként adott esetben ma sem riadok vissza, bár megtapasztaltam, hogy egy-két halálosan nyugodt mondattal is vérig lehet sérteni bárkit. És ezt egy percig sem szégyellem - ilyen vagyok.

Kifejezetten zárkózott embernek tűnsz, miközben szélsőségesen extrovertált pályát választottál. Nem érzel itt valami ellentmondást?

- Való igaz, a színészmesterség arról szól, hogy mutasd meg magad. Ez a mondat azonban csak akkor kezd hatni a tudatomban, amikor a függöny felmegy a színpadon, és azonnal érvényét veszti, amikor lemegy. Sokáig még a tapsrendben sem voltam hajlandó megjelenni, mert úgy éreztem, én játszani szerződtem, nem pedig hajolgatni. Évekkel később egy kolléganőm döbbentett rá, hogy a tapsban oldódik fel az egész előadás feszültsége, ezért az fontos része egy színházi estének. Már tudom: tartozom annyival a közönségnek, hogy amikor a darab véget ért, azt mondjam: "Csak játék volt az egész!" De visszatérve a mutasd meg magadra: ugyanez az elv igaz a forgatásokra is, ekkor a kamera bekapcsolásától a kikapcsolásáig tart a kitárulkozás. Utána vége.