A februári rém: bizonyítványosztás

Vágólapra másolva!

Ahhoz, hogy valaki jó eredményeket érjen el az általános iskolában, nagyon sok tényezőnek kell egybeesnie. A furcsa az egészben, hogy nem a mindenki által nagyra becsült intelligencia a legfontosabb. Ebben a korban még hatalmas szerepe van az érzelmi bevonódásnak, a motivációnak, a családi mintának, az önbizalom mértékének és persze a szorgalomnak. Ezt is figyelembe kell vennünk, amikor tanulásra nógatjuk a gyereket.
Mielőtt bármit is tennénk, gondoljuk végig, mi a célunk. Jó jegyeket akarunk látni a bizonyítványban. Miért? Mert kell a felvételihez? Sajnos, többnyire kell. Beszéljük meg ezt a gyerekkel, mondjuk el neki, hogy ahhoz, hogy később ő dönthesse el, hogy mit akar dolgozni, hogy mivel akar foglalkozni, most tanulnia kell. Kérdezzük meg, mire van ehhez szüksége, tudunk-e valamit segíteni, mi okoz nehézséget. Próbáljunk együtt megoldást keresni.
Az a célunk, hogy a gyerekünk érdeklődjön a világ iránt, élvezze a megszerzett tudást, szeressen kutatni, érték legyen számára a műveltség?
Ehhez több dolog is szükséges. Az egyik, hogy kezdettől megtapasztalja, hogy érdemes kérdezni, hogy érdekes, érthető válaszokat kap. Az sem árt, ha látja a szülein, hogy ők is érdeklődőek, nyitottak, olvasnak, beszélgetnek. A naphosszat tévé előtt sörözgető, chipset ropogtató atya szájából nem hangzik túl hitelesen a tanulásra buzdító hegyibeszéd.

Mindenből jelest?

A Mamisuli pszichológusa válaszol

Ha megakadtál a gyermeknevelésben, problémáidra senki nem ad igazán használható választ, és valóban arról szeretnél olvasni, ami igazán érdekel, írj nekünk! A Mamisuli írásait az olvasók kérdései alapján igyekszünk összeállítani.

Ez jó kérdés. Természetesen nem csak az a gyerek a "jó" gyerek, aki kitűnő bizonyítvánnyal tér haza. Mindannyian különböző képességekkel rendelkezünk, van, aki az élet egyik területén ügyesebb, van, aki a másikon. (Sőt: van egy csomó olyan tulajdonság, amit soha nem mérnek az iskolai osztályzatok, mégis nagyon fontosak a mindennapi életben!) Van, aki jobban tud alkalmazkodni az iskolai követelményekhez, mások kevésbé. Ezt a szülőknek el kell fogadni. Meg kell keresni azt a területet, ahol a gyerek jól érzi magát, és felismerni azt, ami kevésbé megy. Természetesen segíthetjük a gyereket, hogy a kevésbé szeretett tárgyakból is jobb eredményeket érjen el, akár együtt tanulással, vagy érdekes, játékos feladatok kieszelésével, de ne nyúzzuk őt naphosszat, nem kell arra törekedni, hogy ezekből is jeles legyen. Sokkal többet ártunk a gyereknek, ha íróasztal mellé kényszerítjük, és elvesszük tőle az életkornak megfelelő mozgás- és játéklehetőséget, mint, ha értelmes szabályokat vezetünk be, ezzel kiszabva a tanulásra és a játékra fordítható idő arányát. Ez az "ajánlás" fokozottan érvényes a hiperaktív, figyelemzavaros gyerekekre. Az ő esetükben a mozgás, a játék gyógyító erejű, míg a vég nélküli tanulás további mentális és lelki problémák kialakulásához vezet.

Bukfencből hármas

Szerencsére a művészeti és készségtárgyakat már sok iskolában nem osztályozzák. A testnevelés, ének, barkács, rajz és hasonló tartalmú tanórákon valóban nem a gyerek teljesítményét, hanem veleszületett adottságait "értékelik" jegyekkel. Ez olyan, mintha valakinek a szeme színét vagy a testmagasságát is érdemként kezelné az iskola: a barna szeműek jó jegyet, a zöldszeműek rosszabbat, a kékszeműek meg egészen rosszat kapnának. Az, hogy a gyerek hogyan tud bukfencezni, énekelni vagy rajzolni, többnyire öröklött alkati tulajdonságokon múlik. Tudjuk, hogy minden készség fejleszthető, de azt is tudjuk, hogy az általános iskolának nem a művészképzés a feladata. A valódi cél az lenne, hogy megszerettessük a gyerekekkel a művészeteket, a mozgást, hogy igényük legyen a zenehallgatásra, a sportra, hogy megértsék a zene és a többi művészet nyelvét és helyét a világban. Művészettörténetből, zeneelméletből természetesen lehetnek követelményei a tanárnak, hiszen ez ugyanolyan része az alapműveltségnek, mit az irodalom vagy a történelem ismerete. De ez csak az előbbiek után következik.