Ormos Mária

Mi lehet akkor a történész mentsvára, ha ezzel a szigorúan ellenőrzendő anyaggal dolgozik? Vagyis: mi lehet az ellenőrzés módja? Két alapmódszer ismeretes. Az egyik a kontroll-anyag használata, a másik maga az illeszkedés. Ellenőrző forrás nagyon sokféle lehet. Mondok néhány példát. Hitler, illetve minden nemzetiszocialista vezető bármely más politikussal folytatott megbeszélésének német jegyzőkönyvét szerfelett tanácsos összevetni a másik oldalon felvett jegyzőkönyvvel vagy a nem német - tehát olasz, magyar, bulgár stb. - szereplő által utólag lediktált szöveggel, - már ha egyáltalán van ilyen. A két oldalon, mondjuk német és magyar, vagy német és francia oldalon leírt szövegek között ugyanis óriási eltérések figyelhetők meg. Ha bármely kérdésről rendelkezem - tegyük fel - konzervatív interpretációval, nem árt megnézni, hogy ugyanarról a problémáról miként vélekedtek és mit állítottak mások. Ugyanez az emlékiratok esetében úgyszólván kötelező, mivel ugyanarról az esetről más emléket rögzít az egyik, a másik és a harmadik emlékező, csakúgy, miként a balesetekről vagy bűntényekről is eltérően számolnak be a szemtanúk.

Legalább ekkora jelentősége van annak a vizsgálatnak, amely a részek, a szétszórt elemek összeférhetőségét hivatott igazolni. Egy adott időben egy adott kérdésben a részeknek valóban úgy kell összesimulniuk, ahogyan a cserépdarabok vagy a puzzle szeletei kapcsolódnak egymáshoz. Ha nem teszik, a történésznek tudnia kell, hogy valami baj van. Erre nézve elmondok egy banális példát. Kezdő történész koromban egy más téma anyaggyűjtése közben felhalmozódott egy nagy kupac cédulám a marseille-i gyilkosságról. A kérdésről akkoriban élt mind nemzetközi, mind hazai viszonylatban egy kép, amely szerint a merényletet egy macedon és egy horvát terrorista szervezet együttesen követte el, hogy eltegye láb alól azt a két politikust, a jugoszláv királyt és a francia külügyminisztert, aki éppen azon fáradozott, hogy megállítsa Hitlert. A tervet sikerült is megvalósítaniuk, mivel a merénylő 1934. október 9-én meggyilkolta mind II. Sándor királyt, mind Louis Barthout. A sztori eléggé hihetőnek tűnt, egészen addig, amíg számos más iratból ki nem derült, hogy ez a bizonyos feltartóztatás Barthounak ugyan valóban célja volt, de Sándornak eszébe sem jutott. Jugoszlávia viszonya éppen rohamosan javult Németországgal és a jugoszláv politika a további javításra irányult. A másik bökkenőt a gyilkos fegyver okozta. A terrorista a gépkocsi jobboldali, járda felőli lépcsőjén állva egy tizenkét lövetű Colt rendszerű forgótáras pisztolyból (másként: revolver) tüzelt, és a hivatalos jelentések szerint a jobboldalon ülő királyt hat, az előtte helyet foglaló Georges tábornokot öt, Barthout pedig egy lövedék érte. Ezen túl, a felvonult éljenző tömegből többen megsebesültek és három ember meghalt. Hogyan volt ez lehetséges? A történésznek e ponton feltétlenül meg kellett állnia, és meg kellett állapítania, hogy az egész történet, úgy, ahogyan addig mindenki elmesélte, egyszerűen hamis.

A kocsi utasaira ugyan elvileg még futotta a 12 töltényből, csakhogy ezzel is baj volt. Barthout ugyanis a végül halálosnak bizonyult lövés a balkarján érte, és olyan röppályát még senki sem látott, amely a levegőben mintegy visszakanyarodik, csakhogy megölje azt az embert, aki valóban meg akarta állítani Hitlert. Ki lőtt akkor a francia külügyminiszterre? És ki lőtt arra a három emberre, aki a közönség körében az életét vesztette? Az utóbbira a merénylő pisztolyából már biztosan nem futotta. A merénylet megölte a királyt, aki nem akarta megállítani Hitlert, és miként utólag - úgy értem, hogy cca. 40 évvel később - meg lehetett állapítani, egy francia rendőr pedig halálosan megsebesítette Barthout, aki tényleg el akarta torlaszolni a nemzetiszocializmus útját. Ezen a ponton az egész korábbi elmélet összeomlott, hogy azután kiderüljön, hogy a sztori többi alkotóelemének java szintén hamis volt. A hamis elemek közé tartozott a gyilkos személye, társainak megelőző tartózkodási helye, találkozási pontjuk, a mögöttük álló támogatók köre és így tovább.

Saját következtetésem az elmondottakból abban összegződik, hogy a történet bemutatása, feldolgozása megenged ugyan többféle árnyalatot, más-más közelítési pontokat és többféle elbeszélést, de csak addig a határig, amíg nem ütközik bele a megkérdőjelezhetetlen, illetve az alaposan ellenőrzött és egyeztetett elemekből, forrásokból kialakuló keretekbe. Kétségtelen, hogy a múlt feltárása és bemutatása mindig hagy és vélhetően a jövőben is hagy majd réseket, és a résekben a szubjektív elem mindig megjelenhet, de az is kétségtelen, hogy a történet jó néhány vonulata és fordulata szilárd mérföldköveket hagyott maga után.