Egy szamuráj Lengyelországból: Bogdan Raczynski

Richard D. James, azaz az Aphex Twin fedezte fel. 1999-ben, huszonegy évesen három - trilógiaszerű - albuma jelent meg a Rephlex kiadónál. Korábban élt az Egyesült Államokban, aztán a felkelő nap országában is. Kacifántos úton jutott el Londonba, az elektronikus zenék ezredvégi-ezredkezdő Mekkájába.

Imperialist TakeoverBombs Over Ibiza

És így tovább: Death to the Natives, Trance and Burn, Ibiza TM. Komor, keserű tónusok, hiába a maró gúny, szomorúak vagyunk. A címekre érdemes odafigyelni, mert a szerzőnek nem szokása ilyesmikkel bíbelődni... Boku Mo Wakaran: hetven perc, huszonhat szám, ezúttal címek nincsenek. A kezdet: öt másodpercnyi széttorzított emberi hang. Fura prelúdium, még furább kibontakozás. Számtalan minta, a japán televízióból, anime- és mangabirodalomból, számítógépes játékokból, kőkorszaki Nintendóból, meg effélékből.

A beszéd, merthogy énekről aligha elmélkedhetünk, főként japánul hangzik el, igaz, teljesen mindegy, az angolt is annyira gyorsítják, lassítják, mikor mi kell, s mi az ellentéte az elvártnak, hogy az is érthetetlen és értelmezhetetlen. Egységes szerkezet, folyamatzene, több szám ugyanazon témavariációja, hömpölygés, beindulás, kvázi-, de mégsem linearitás. Alighanem ez az album a breakbeat-tudomány. Breakbeat, 1999, breakbeat az örökkévalóságnak. Laboratóriumi munka, kísérleti számfüzér, bár egy Richard D. James-felfedezettől ennyi a minimum, amit elvárhatunk.

A későbbi albumokkal vagy az Ibiza szellemisége előtt "tisztelgő" ep-vel összehasonlítva egészen lírainak, már-már visszafogottnak tűnik. Pontosítsunk: a líraiság csak egy-egy gyorsan félbehagyott motívum erejéig-idejéig van jelen, szépen, de komoran csengenek a csengettyűk, csilingelnek a csilingelnivalók, felvázolódik a téma, várjuk a kifejletet, kifejlet viszont nincs, csak a ritmusok dübörögnek tovább.

Alec Empire, aberlini Atari Teenage RiotSquarepusher

Samurai Math Beats: szamurájok, matematika, ütemek, tört ütemek, azaz helyben vagyunk. Egy óra, tizenöt (cím nélküli) darab. Már megint drum'n'bass és már megint nem drum'n'bass, már megint breakbeat és már megint nem breakbeat. De akkor mi? - tehetnénk fel (joggal) a kérdést. Mindez együtt és még sokkal, de sokkal több. Drill'n'bass - szokták mondani Mike Paradinas jópár alkotásáról. Ugyanezt most is elmondhatnánk. Igazunk lenne, mégis tévednénk, mert a Raczynski-univerzum csak önmagához hasonlítható.

Vokális kezdés, különben látszatminimalizmus. Bogdan úgy fogja fel a saját hangját, mintha szintetizátor lenne, sőt gyorsabb a tényleges szintinél. Lényegtelen, hogy a szövegeket értjük vagy sem. A zenekészítéshez általában egy öreg laptopot és egy szekvenszerprogramot, továbbá irdatlan mennyiségű hangmintát használ. A muzsikát zajnak tartja. "De ki hallgat manapság, a hétvégi partyk kivételével, elektronikát?" - elmélkedik. "Az elektronikus zenéhez nem az otthoni hallgatást, hanem sokkal inkább a táncparketten végbemenő kísérletezést asszociáljuk. S ha erre gondolok, akkor, magamat leszámítva, aligha akad bárki, aki tánczenének tartaná a számaimat. Senkit se érdekel, hogy kétszázötven körüli bpm-ekre bólogasson." Különös, meghökkentő dance-definíció. Tényleg senki más nem gondol rá...

"Személytelen a legtöbb elektronikus zene, mert nem érzelmi, hanem fizikai fogyasztásra készültek" - állítja. "Nincs idejük a klubokba járóknak arra, hogy a vokális részek felépítéséről merengjenek. Gyors örömökben, hedonizmusban gondolkoznak. Én is hedonista vagyok..." Hedonista szamurájmatematika? Ha lenne értelme, minden bizonnyal. Addig is: legfőbb örömünk a felvázolt ütemek és melódiák széttörése, ízekre szaggatása marad. Boncmesterként, később mérnöki pontossággal.