Újra kitört a pesti diszkóláz - hatvanéves diszkótörténelem

Egész héten erre készült. A legjobb ruháját vette föl, fényesre polírozta a cipőjét és zselével tökéletesítette frizuráját - búcsúzóul elégedett kacsintást váltott a tükörrel, és nekilódult az éjszakának. A hetvenes években a csapból is diszkó szólt, és ha az istenek kegyesek voltak, megnyílt előtted a Studio 54 kidobóinak sora, hogy a művész- és modellvilág krémjével táncolhass a parketten. Eközben idehaza a művházak hétvégi discjockey-i játszották a vegyesfelvágottat, és a kulturált szórakozás jegyében a hölgyválasznál simultak össze a fiatalok. És nincs új a nap alatt. Az elmúlt években a diszkó, leginkább a skandináviai kiadóknak köszönhetően, reneszánszát éli, míg hazánkban Badihali és Hifi Nyuszi őrzi a lángot, leginkább a Tilos Rádió Diszkóvágás című műsorában.

Bizonyosan a fentiekből következik, hogy hazánkban előítéletekkel találja szembe magát az, aki a diszkózene népszerűsítésére vállalkozik, tekintve, hogy a legtöbben szirupos ömlengéssel és a nosztalgiabulik slágerszámaival azonosítják a műfajt. Elfelejtve egy évtized minőségi alkotásait, és a tényt, hogy a mai stílusirányzatok jó része a diszkónak köszönheti létjogosultságát.

"Nagyon sok támadás ért bennünket, amikor a Tilos Rádión elindult a Diszkóvágás" - mondja Badihali, aki 2005 óta Hifi Nyuszival közösen szerkeszti a műsort. "Mi tényleg tudományos igénnyel közelítünk ehhez a zenei világhoz, az a célunk, hogy bemutassuk a teljes spektrumot, amit ez a kultúra képviselt, ugyanúgy a csöpögős slágereket, mint az underground diszkószámokat."

Tematikus műsorokat készítenek, és az ismeretterjesztés jegyében okítják a hallgatókat, hogy ki, mikor, hogyan és mit prezentált a diszkó fénykorában. Érdemes visszatérni a gyökerekhez - vallják, és meglehet, hogy valami tényleg elveszett az elektronikus zene alatt, amit talán jó lenne visszahozni.

Az egészséges hedonizmust a sírva vigadás helyett. A közvetlen együttlétet, hovatovább a társastáncot, az üveges, lebegő tekintetek ellenében. Nem csoda, hogy manapság nehéz "érzéssel" becsajozni, pedig a diszkógömbök alatt még természetes volt, mert a tánc, amit ez a mindig vidám, örömzene indukált, egymás játékos felfedezésében csúcsosodott ki.

"Az álmunk, hogy legyen egy heti klubestünk, ahol úgy diszkóznánk, ahogy szerintünk azt kell: funkyval bemelegítve, a régi és új diszkó zenéken át a house-ig felpörgetve a táncteret. A közeget illetően romantikusok vagyunk, képzeletünkben egy igényes, nem holmi szedett-vetett bútorokkal berendezett, hanem igazi világító padlós, diszkógömbös, professzionális hangrendszerrel bíró hely képe lebeg".

Egyébiránt külföldön, legfőképp norvég, dán és finn területeken újult erővel virágzik a diszkókultusz, mely itt egyrészt a hiányos klubkultúrát, másrészt az emberek eszképizmusát (menekülésvágyát, elvágyódását) hivatott kielégíteni. A producereknek volt merszük elővenni és újrakeverni a régi diszkólemezeket, így azok hangzásukban modernek lettek, mégis a múltat idézik. A reedit-kiadók olyannyira elszaporodtak, hogy mára egy többestés buli is rövid lenne a felújított dalok bemutatására, ahol - hogy csak a nagyobbakat említsük - többek között Blondie, Donna Summer, az Earth Wind and Fire vagy éppen Franz Ferdinand számai indítanák be a diszkólázat.

Alia Antara