Egy gonzó halálára

Hunter S. Thompson első regénye közel negyven évig hevert kiadatlanul: még jóval a gonzó megteremtése előtt, az ötvenes évek derekán írta, hogy aztán élete vége felé, 1998-ban adja nyomtatásba. Az, hogy ilyen sokáig hagyta kéziratban a Rumnaplót, teljesen érthető, hiszen a regény semmilyen szempontból nem illik a hatvanas évekből eredeztetett, de napjainkig bővülő gonzó-legendáriumba - melyet, bár nyilván letagadta volna, Thompson tudatosan alakított, gondoljunk csak az elmaradhatatlan szipkára, vagy akár vasárnapi halálának körülményeire. A könyv, igaz néhány nappal csak, de immár posztumusz jelenik meg magyarul.

Habár az éber és tiszta tudat elleni folyamatos - s Thompson leleményességének, illetve kitartásának köszönhetően egyáltalán nem reménytelen - küzdelem már ebben a regényben is jelen van, szerzőnk alteregója egyelőre még csak rum-sör koktélokkal száll ringbe a józanság ellen. Ekképpen a Rumnapló is inkább egy lehetőségeiből éppen kiábránduló, félművelt kocsmaértelmiségi számvetése önmagával és italban elúszó életével, mintsem előzménye a Pokol Angyalai nyers tényfeltárásának, vagy a Félelem és reszketés-ben meglelt hangnak.

Hunter S. Thompson szerette a lepukkantságot, a sörszagú leheletet, a sóvirággal kicsipkézett hónaljú sportingeket, s mindenekelőtt a mocskot, amely mindezt körbevette. Mielőtt azonban fellelkesülnénk - hiszen egy-egy hétvégi hajnalon sokan vagyunk ezzel így - ne felejtsük, hogy ugyanez a Hunter S. Thompson közel kétéves száműzetésbe vonult egy maréknyi vademberrel, hogy megírja róluk a pártatlan igazságot, hogy tisztázza, mire jutottak Kerouac tíz évvel korábbi szelíd hobói a hatvanas évek végére. S ne gondoljuk, hogy ő volt az egyetlen akkoriban, aki étertől csepegő orral, meszkalinnal teli bendővel rótta Las Vegas véget nem érő hotelfolyosóit - ikon, egy nemzedék szószólója, bizonyos körökben mumus egyedül azért lehetett, mert mindig keresett valamit. Hol Nixon irodája környékén, hol a Közép-nyugat pusztájában, leggyakrabban azonban mégis a sportpályán - a lényeg, hogy tudni akarta, mi folyik a színfalak mögött, még akkor is, ha ezeket a színfalakat sokszor saját bomlott tudata építette fel.

Éppen ez a csillapíthatatlan kíváncsiság, ez a produktív szkepszis hiányzik a Rumnapló-ból, amely ennek következtében a cselekményen túl éppolyan üres és céltalan, mint hősei. Leleplez viszont egy olyan írót, akiben valóban a hatvanas-hetvenes évek pszichedélikus hisztériája hívta életre a programadó zsenit, egyszóval olyannak láttatja Thompsont, amilyen drogok nélkül, komoly becsavarodás nélkül lehetett volna - erőtlennek, sörhasúnak és borostásnak. A könyv azt előlegezi meg, hogy Thompson Doktor Gonzóként talált rá igazán önmagára, és ez akkor is - vagy talán pont éppen akkor - igaz, ha tudjuk: vasárnap, hatvanhét éves korában főbe lőtte magát egy sörétes puskával.

Krich Balázs