Csányi Sándor kihasználja a nőket

Nem biztos, hogy az utolsó sorból is hasonló élményt nyújt a Radnóti Színház Boldogtalanok című előadása, de a színpadtól egy méterre ülve hihetetlenül izgalmas volt a lepukkant szobakonyhában zajló sorstragédia. Alig tudtuk visszafogni magunkat, hogy ne álljunk föl, és keverjünk le egy hatalmasat a nőket tönkretevő Csányi Sándornak. Közelről láttuk Petrik Andrea őrült tekintetét és Kováts Adél bugyiját is. A darab után nem bírtunk magunkkal, és felhívtuk Petrik Andreát, hogy kiderítsük, mit érzett, amikor a csúcsjelenet közben kivonult a karzatról a fél közönség.

Már egy hónappal ezelőtt áradozott Csányi Sándor, hogy mennyire jó lesz a Boldogtalanok, plusz tudtuk még, hogy az új tehetség, Petrik Andrea játssza a női főszerepet, és Szász János rendezi őket. Ugyan olvastunk pár riasztó kritikát és fórumbejegyzést a december végén bemutatott előadásról, de ez nem tántorított el minket. Szerencsére. A színen pisil Csányi Sándor és zuhanyozik Petrik Andrea, de nem emiatt lesz jó a Radnóti decemberben bemutatott új előadása. Mire szétütik a falat és lóbálják a májat, már meg lettünk győzve.

Egy férfi együtt él két fiatal nővel, az egyiktől gyereke is van, a másiktól csak lesz. Lakásuk csak egy szoba, matracokon élnek, a vécével és zuhannyal egy légtérben. A férfi (Csányi Sándor) egy igazi tahó: csajozik és viszi a pénzt; a nő (Petrik Andrea) saját gyerekénél jobban imádja a férfit, akitől az van. Betegesen szerelmes: ahelyett, hogy faképnél hagyná a pasit, vagy tönkretenné, elkeseredett csapdát állít neki, amibe végül maga sétál bele. A másik nő (Wéber Kata) csupán butuska: naivan asszisztál a pár héjanászához.

Petrik Andrea fiatal, de nem véletlenül kapta meg a szerepet. Ő az új őrült a színházban, úgy tud nézni, hogy borsódzik a hátunk. Lezserül zuhanyzik a nyitójelenetben, volt ő már hosszabb ideig is meztelenül a színpadon. Mindenki hihetően jeleníti meg azt a lecsúszott figurát, ami éppen neki jutott, Csányi Sándor főleg az anyjával (Csomós Mari) való beszélgetésekben nagyon találó, pontosan ilyen cinikusan mondja a kiégett ember az anyjára, hogy "Komédiás". Wéber Kata pedig a végén tud annyira buta és csodálkozó lenni, mint amilyennek Vilmának kell lennie.

Cseppet sem meglepő, hogy Dömötör Tamás ugyanezt a drámát egy három évvel ezelőtti szombathelyi színházi előadásban egy elképzelt mai kibeszélő show stúdiójába helyezte át (az előadás alapján készült film a versenyfilmek között fog indulni az idei Szemlén Czukor-show címmel). A Radnóti előadása más, de innen érthető meg az egész: a Boldogtalanok sztorija egy az egyben Mónika-show. A 96 éve íródott darab szereplői ma is élnek és ugyanazokba a kisstílű és zavaros bonyodalmakba csúsznak bele, csak mazsolaszőlő helyett legfeljebb most Raffaellót vesznek. Füst Milán maga is az életből leste el a szörnyülködést keltő sztorit, az esetet megírta az újság (az Est) Két leány, egy legény címmel.

Csányi Sándor és Martin Márta a Boldogtalanok cmű előadásban

Szász János szándékosan két időben játszatja a darabot: Füst Milán drámájának idejét hangsúlyos nyelvi archaizmusok őrzik ("Ó be jó lenne" stb.), de a mai kellékek (ezerforintos bankjegyek), a díszlet (számítógépes nyomda és Photoshop), a ruhák (csípőre csúszó farmer) meg maivá teszik a történetet, a kettő együtt azt sugallja, hogy a történet és a szereplők időtlenek. Régen is voltak, ma is vannak. Rágógumiznak, söröznek, böfögnek, matracon élnek, összevissza párosodnak, és közönségesek, de még ha tragédiájuk borzaszt is, azért még tragédia. A Mónika-show effekt beindul: szörnyülködünk; de közben nem tudjuk levenni a szemünket a színen zajló pszichológiai esettanulmányról.

A díszlet (Antal Csaba) egyszerű, de ennél több nem is kell a lecsúszottság érzékeltetésére. Ahogy a szereplők aktívan használják a pici teret - mosakodnak, vizelnek, dohányoznak és esznek - annál jobban semmi nem mutatja be a szociokulturális közeget, amiben élnek. Filmszerűvé teszi a színházi élményt a sok zene és hanghatás, ami annyira természetesen hozzászervesül a történethez, hogy alig lehet észrevenni, hogy valami más, mint máskor szokott lenni. Viszont egész végig találgattuk, minek kell a színpad fölött lebegő vizesblokk.

Wéber Kata és Petrik Andrea a Boldogtalanok című előadásban

Biztosan máshogy hat ez a sztori az utolsó sorból: nem látod, ahogy rángatódzik a szégyentől Kováts Adél arca, nem veszed észre, hogy mennyire passzol Csányi hangsúlyához a mimikája, nem látod a nyálcsöppeket megcsillani a fényben, és nem félsz, hogy ráül a ruhádra a por, mikor szétcsapják a papírmasé falat. Az úgy lehet, hogy egy másik előadás. Mi az első sorból remek darabot láttunk, és mondjuk ezt úgy, hogy ennél lemondóbban már be se ülhettünk volna rá.

+ + +

"Bűntudatom lett hirtelen" - miniinterjú Petrik Andreával

- A saját ruhátokat hordjátok ebben az előadásban?

- Nem. Azok a jelmeztervező Szűcs Edit munkái. De az volt a koncepció, hogy turkálókból szedték össze, tehát akár a saját ruháink is lehetnének.

- A tegnapi előadás utolsó jelenete alatt kigyulladt az egyik lámpa terelője és az erkély első soraiból vagy húsz ember felállt és hangosan távozott. Mennyire billentett ki ez a közjáték?

- Szinte halálfélelmet éreztem. Semmit nem láttam a színpadról, és a tűzből meg a füstből sem érzékeltem semmit, csak azt vettem észre, hogy nem figyelnek ránk, hangosabban beszélnek, mint mi. Katával (Wéber Kata - a jelenet másik szereplője - a szerk.) nem tudtuk elképzelni, hogy mi történik, és mikor lesz vége. Először az jutott eszembe, hogy valaki összeesett, vagy meghalt. Arra gondoltam, hogy valaki biztos nem bírja a vért, mert előtte pont az ereimet vagdostam, és olyan bűntudatom lett hirtelen, hogy mit csinálunk mi itt.

- Ilyenkor mi történik a színpadon? Figyelitek egymást, hogy akkor most abbahagyjuk vagy folytassuk?

- Visszagondolva már vicces. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltuk, hogy na jó, le fog állni az előadás, mert már egymást alig hallottuk, semmit nem csináltunk, csak néztük egymást, mondtuk a szöveget és vártuk a függönyt. Aztán amikor éreztük, hogy ismét van valami figyelem, akkor elkezdtünk játszani, és utána azt a sokkos állapotot és paranoiát, ami ránk jött, mind beleraktuk.

- Mi ilyenkor a protokoll? Meg kell várni, amíg szól valaki kintről, hogy hagyjátok abba?

- Hogyha nagyon nagy gáz van, akkor függöny. Kétszer is volt olyan pillanat, hogy majdnem kifordultam, és megnéztem, hogy mi a baj. Katával néztük egymást, és vártunk valami jelet a másiktól, hogy akkor most fejezzük be. De jó, hogy nem tettük.

Tízperces videóriport a Boldogtalanok című előadásról

- Mi volt az a szám, amire táncoltál?

- Gwen Stefani: What You Waiting For?

- Azt te választottad?

- Nem. János (Szász János, a darab rendezője - a szerk.) hozta, hogy talált egy jó zenét, én meg ismertem már régebbről és tökre szerettem. Sokáig az volt, hogy Eminem Puke című számára fogok táncolni, de aztán János azt mondta, hogy ez csajosabb.

- Mit volt hivatott bemutatni az a jelenet?

- Az egész úgy indult, hogy ennek a darabnak az a címe, hogy Boldogtalanok, és mindenkinek nagyon el van cseszve az élete benne, és, hogy ez nem érdekes akkor, ha nem látjuk ezeket az embereket úgy is, mikor boldogok. Egy-egy ilyen pillanat legyen. Van ez a szám, ami tetszik Rózának, de ha csak úgy elkezd táncolni, az nem él meg, mert mire föl. És ez a tánc a saját életének a kiparodizálásává vált. Ez egy ironikus-cinikus valami. Ő amúgy tele van élettel, rengeteg energia van benne, aztán már kábé hány magától. Muszáj volt mutatni legalább egy pillanatot, amikor ez az ember jól van.

- Láttam, hogy amikor ököllel szétverted a tükröt, akkor tényleg véres lett a kezed. Ez minden előadáson így megy?

- Az nem igazi vér! A tükör úgy van megcsinálva, hogy nem sérülhetek meg. De elvileg nem a tükör miatt vérzik a kezem, hanem a borotva miatt. Róza öngyilkos akar lenni, és egy borotvát tart a kezében. Olyan borotva, amibe vérkapszula van rejtve.

- Te is meg tudsz inni egy üveg bort (vizet) egy húzásra, mint Wéber Kata?

- Nem tudom. Ha ez lenne a kérés, akkor talán igen. Azt Kata találta ki, és szerintem zseniális.

- Melyik jelenet a legnehezebb számodra ebben a darabban?

- Nagyon nehéz elkezdeni. Imádom Csomós Marival azt a jelenetet, de az a nehéz, hogy hogyan kezdjem el. Mindig ülök előtte a lépcsőn a színpad mellett és próbálom lenullázni magam, de közben meg nem tudom, hogy az a jó, ha lenullázom magam és tiszta fejjel megyek be, vagy ha előtte kicsit rákészülök, gondolkodom vagy a darabon vagy az életemen. Nem találtam még meg, és érzem, hogy ezt nem is lehet. Nekem szinte mindig a takarásban a legnehezebbek a dolgok. Hogy mi legyen a fejemben, amikor bemegyek, hogy mit akarok a színpadon.

- A tapsnál úgy tűnt, hogy még nagyon zaklatott voltál, néztél jobbra-balra őrült tekintettel.

- Igen, ezt szokták mondani. Még kattog az ember agya, mert a negyedik felvonás tényleg nagyon nehéz, és tudom, hogy iszonyú hülye fejem van. Borzasztó. Ezt meg kell tanulnom.

- Mennyi időbe telik, amíg visszanyered a normális lelkiállapotodat egy ilyen előadás után?

- Nem olyan sok. Nagyon zaklatott az idegrendszerem olyankor, hiába vége a darabnak, rá három másodpercre számomra még nincs vége. Fent az öltözőben, amikor zuhanyzom, már nagyjából helyrejövök. Nem tudom, hogy mit kéne csinálni a tapsnál. Mosolyogni?

- Az rendezői koncepció, hogy két kör taps után lejött a függöny?

- Ez így szokott lenni. Ha még tovább tapsoltak volna, akkor megint felment volna.

- Tavaly kerültél a Radnótiba. Eddig hogy tetszik? Meg vagy elégedve a szerepekkel, amiket kaptál?

- Nagyon jól érzem magam. Nagyon jó dolog, hogy bele lehet nézni az emberek szemébe, és tudni, hogy bármit elmondhatsz magadról. Mármint egy előadásban odaadhatod nekik magadat örömmel, szívvel. Játszom Antigonét és Rózát, két gyönyörűségesen szép szerep, és két nagyon jó munka volt. Mind a rendezőkkel, mind a partnerekkel, mind maga az anyag. Egyelőre nagyon szeretek ott lenni, hatalmas ajándékok, hogy ezeket megcsinálhattam egymás után.