Radnóti Sándor

Mint mindenütt az ízlésről szóló beszédben, itt is nagy szerepe van az ízlés közelségének az ízlelés érzékéhez. Vannak teoretikus érzékeink - a látás és a hallás -, amelyeknek hatalmas objektív tartománya van, s megszemléléssel, meghallgatással sok minden eldönthető közös megelégedésre. Persze ott sem minden. Az idézett latin közmondás (melynek eredete nem ismeretes, de bizonyosan középkori) teljes formájában úgy szól, hogy ízlésről és színekről nem lehet vitatkozni. Az ízek skálájában - mint ahogy a szagokéban is, valamint a tapintás minőségében - nem könnyű megegyezni; ezek szubjektívebb benyomások. Mégis figyelemre méltó, hogy ezekből az érzékekből is elméleti fogalmak bontakoztak ki: az ízlelésből az ízlés, a tapintásból a tapintat. Csak a szaglás érzékének nincs általánosított fogalma, noha ismerünk egy vele kapcsolatos képességet, bár neve nincs: beszélünk olyan emberekről, akiknek jó orruk van valami fontos dologhoz, s jó előre megszimatolnak valamit - mondjuk a politikában vagy az üzleti életben.

Itt megint közbeszólhatna valaki, és azt mondhatná, hogy azért az ízeknek van nevük, s ez közös tapasztalatra, megegyezésre utal a tekintetben, hogy - nagyjából - mit nevezünk keserűnek és mit édesnek. S valóban, az ízlésben rejlő individualitással szemben az ízlésben rejlő közösség a születő új fogalomnak a másik - az individualitásnál régebbi - alapja. Az érzékek szubjektivitásával szemben egy régi, sztoikus fogalom, a közös érzék, a sensus communis újra nagy jelentőségre tesz szert.

Ez is összefügg a társadalom változásaival. A születés már nem determinálja teljesen az életet, a társaság lassan megnyílik a harmadik rend válogatott legényei előtt. Az útlevelet a jó ízlés biztosítja, mint ahogy a társaság egész 18. századi újjászerveződéséhez is. A hasonló ízlésű emberek felismerik egymást, az ízlés beléptet a közösségbe és közösséget teremt. Jó ízléssel rendelkezni életformát jelent, a jó ízlés norma, magatartásminta, amelyet el kell sajátítani. Talán látható már, hogy az ízlés fogalmának kettős alapja nem illeszkedik feszültségmentesen össze. S mindkettő önmagában is feszültségekkel terhes: ahogy az individuális ízlésfogalom belső veszedelme az önkényes tartalmakkal telített relativizmus, úgy a normatív ízlésfogalomé a kiüresedés, a konvencionalizálódás. Ám éppen ezek a belső és sokszoros feszültségek teszik másfél évszázad írói és bölcselői számára korparanccsá, hogy hozzászóljanak az ízlés kérdéséhez.

Hozzászólásuk formáját is meghatározza az új szemlélet. Ha az ízlés a társaságban és a társalgásban mutatkozik meg, ha életformává válik, akkor ez magával ragadja a filozofálás módját is. A magányos búvárkodás és az egyetemi lekció kulturális eszményét felváltja a társasági bölcselkedés és az ismeretlen közönséggel való párbeszéd. Amit mai szóval szakmai elmélyültségnek, akkori kifejezéssel pedantériának nevezhetünk, azt fölváltja az aktív életben eligazodó, a társaságban kicserélhető tudás ideálja. Az új filozófusok nem harcolnak a skolasztikus tudósokkal az egyetemi katedrákért, hanem aforizmákat, dialógusokat írva mintegy stilizálják a társasági életet, valamint esszékkel, pamfletekkel, kritikákkal fordulnak a nagyközönség felé. Németország részleges kivételével nem is az egyetemeken keletkezik a bölcselet, hanem a francia szalonokban, az angol klubokban, a kávéházakban és az újságok lapjain.