Radnóti Sándor

A 19. században hanyatlani kezdenek az egységes ízlés intézményei, például az akadémiák, s figyelemre méltó, hogy miközben sorra különítik el és fedezik fel a történelmi stílusokat, a művészeknek eszük ágában sincs saját korukat egy meghatározott stílussal azonosítani. Lehetne erre azt mondani, hogy korábbi korokra is igaz, hogy csak retrospektíve, utólag homogenizálták a stílusát, csakhogy ezt a XIX. századtól kezdve még száz év távolából sem lehetett megtenni. Valójában mélyebb változásról van szó: arról, hogy a különböző művészeteknek, stílusoknak, ízléseknek a mozgalmai kezdődtek el; nagy, átfogó stílusok helyett egyre inkább mozgalmi stílusok alakultak ki. A wagneriánusok vagy a párizsi visszautasítottak szalonjának a hívei már világosan ezt a képet mutatják. A hagyományok megszilárdítását akadályozta az eredetiség értékének és az újnak a kultusza, ami - könnyű belátni - éppen az ízlés által létrehozott megegyezések provokálásában mutatja meg magát. A híres avantgardista jelszó követelését - "Pofonütjük a közízlést" - már Victor Hugo nevezetes piros mellénye is megvalósította.

A harmadik metszet a tömegkultúra kialakulása. A tömegkultúra viszonyfogalom, mindig a magaskultúrához való viszonyában fejeződik ki, és mindig vannak köztes jelenségek - ez az, amit az angolszászok a highbrow és lowbrow között middlebrow-nak neveznek. Könnyű belátni, hogy ez a tagolódás önmagában is lehetetlenné teszi az ízlés homogenizálódását. S hozzátehetjük, hogy ezek a kulturális képződmények folyamatos mozgásban vannak, például egyes műfajok lesüllyednek, mások fölemelkednek. S maga az egész szerkezet is állandóan dinamikus mozgásban van, amelyben különböző nézőpontokból, különböző ízlések pozíciójából igen különbözőképpen húzzák meg a határokat, sőt az utóbbi évtizedek néhány radikális irányzata globális kritika alá vette magának a magaskultúrának a fogalmát is.

Ezek a metszetek csak jelzések, amelyek korántsem szándékoznak két évszázad kultúrtörténetéhez hozzászólni. Kizárólag arra szolgálnak adalékul, hogy miért nem lehet többé az ízlésnek elmélete. Ez természetesen kiterjed a kritikára is, amely - láttuk - az ízléselméletekkel szoros összefüggésben fejlődött ki. A kritikus munkájában és általában is a befogadók ítéletében az ízlés mellett - és részben az ízléssel szemben - nagy jelentőségre tett szert a minőségérzék. A minőségérzékben megmutatkozó elismerés nincs már olyan szoros kapcsolatban az elismert dolog világával, mint az ízlés. A minőségérzék pluralisztikusabb, mint az ízlés. A művészettudományok még messzebb mentek ebbe az irányba, mint a kritika, s eszményüket Alois Riegl árulta el a 20. század elején, aki azt mondta, hogy az (volna) a legjobb művészettörténész, akinek egyáltalában nincs személyes ízlése. Ez az eszmény annyiban naiv, hogy megvalósíthatatlan - ezt nagyszabásúan mutatták be a 20. századi ideológiakritikai és hermeneutikus tudományok.

Az ízlés ugyanis nem tűnik el, sőt, továbbra is betölti azt a két funkciót, amely kezdettől feszült viszonyban volt egymással. Mert ha valakinek ízlése van, az továbbra is kész az egész világgal szembe menni, s ugyanakkor az ízlésnek továbbra is megvan a közösséget konstituáló tulajdonsága.

Éppen ez utóbbi késztette korunk egyik jelentős szociológusát, Pierre Bourdieu-t arra, hogy nagy könyvet szenteljen az ízlésítélet társadalomkritikájának, melyben kimutatta, hogy az ízlésstílus továbbra is szocializációs forma. De - ellentétben a modern esztétikai ítélettel, amely emancipálódott a morális és politikai kötelékektől - továbbra is erősen morális jellegű. Csakhogy - ellentétben az ízlés korábbi szocializációs feladatától, amelynek legalábbis az eszménye vagy utópiája az volt, hogy a születés véletlenétől függetlenül hozza létre a szellem nemességét - az ízlés mai szocializációja és tanulásformája a társadalmi osztályok és rétegek egyenlőtlenségének melegágya, a habitusnak az a börtöne, amelyből nagyon nehéz kiszabadulni. Ebben az elméletben újraéled a 17-18. században kivajúdott ízlésfogalom, csakhogy gyökeresen ellentétes perspektívában.