Radnóti Sándor

II. Az ízlésfogalom története: a fogalom változó tartalma

Mi az, amit megítél az ízlés? Talán meglepő, hogy kezdetben korántsem a szépség vagy a művészet áll a középpontban. De ha meggondoljuk, hogy az ízlés fogalmának bevezetése életforma-változást sugallt, akkor belátható, hogy a cselekvő élet elméleteinek, az erkölcsfilozófiának és a politikai teóriának kell előtérbe nyomulniuk. Az eszmetörténeti tradíció szerint a spanyol Baltasar Gracián (1. ábra) filozófiai bestsellereiben jelenik meg először a jó ízlés mint sajátos ítélőképesség, melynek elsődleges feladata a társadalomban és politikában való eligazodás. De hamarosan a francia moralisták - mindenekelőtt La Rochefoucauld (2. ábra)- hangsúlyozzák az ízlésítélet erkölcsi jelentőségét.

1. ábra

2. ábra

3. ábra

Valamivel később Bouhours abbé (3. ábra)párbeszédének két szereplője egy furcsa fogalom-ellenes fogalomról beszélget, amelyet frivol módon "tudom is én micsodának" neveznek el. Azt akarják ezzel mondani, hogy az érzéseket és szenvedélyeket, a tetszést vagy nem-tetszést, a rokon- és ellenszenvet nem lehet megmagyarázni. Ez a fogalom is nagy karriert fut be a 18. században, amikor az ízlésítélet, az esztétikai tapasztalat közvetlen, nem racionalizálható voltát, az érzéki világnak a szellemi világhoz intézett üzenetét akarják kidomborítani. De ebben a párbeszédben az egyik résztvevő - Jenő - még úgy véli, hogy a művészeti szépség nem "tudom is én micsoda", mert arról pontosan tudjuk, hogy miért tetszik nekünk. A másik résztvevő - Arisztid - azonban amellett kardoskodik, hogy ez a nézet nem tartható fenn.

Azért idéztem föl ezt a kis eszmecserét, mert pontosan megmutatja, mi volt az a gondolati hagyomány, amelyet le kellett bontani, hogy az ízlésfogalom szerepet kapjon az esztétikában. Ez a tradíció a klasszicista művészetelmélet, amely a művészi gyakorlatból szigorú szabályokat vont el, és azzal kecsegtetett, hogy a kibontakozó természettudomány módjára természeti tárgyakként vizsgálja meg és rendeli az ész uralma alá a műalkotásokat. Ez a kartéziánus program nem lehetett volna olyan sikeres, ha nem alapozta volna meg Franciaországban, a Napkirály udvarában egy igen jelentős élő művészet, amelynek alkotói - például Jean Racine vagy Jean de La Fontaine - maguk is úgy gondolták, hogy klasszikus szabályok szerint alkotnak, s hamarosan a klasszikusokat megillető tisztelet is övezte őket.

A szabályok szigorú alkalmazása nem hagyott a szubjektív tetszés ítéletének helyet. De mihelyt fölmerült az ízlés szempontja, az esztétikai vizsgálódásnak még a tárgya is megváltozott. A klasszicista esztétika tárgya a műalkotás, az ízlésesztétika tárgya a befogadóra gyakorolt művészi hatás. S ez persze visszahat a műre: az egyedi hatást inkább váltják ki azok a művek, amelyek maguk is egyediek, meglepők, kiszámíthatatlanok és sokfélék, mint a szabálykövetésben jeleskedők. Az ízlésesztétika mai szóval recepció- (befogadás-) esztétika. Viszonylag hamar megjelenik a műalkotás és a befogadó mellett a harmadik lehetséges vizsgálati tárgy, az alkotó is; azaz mai szóval élve a produkcióesztétika is a zseniesztétika formájában. Az ízlésesztétika és a zseniesztétika szintézisét sokan keresték - végül Kant hajtotta végre Az ítélőerő kritikájában.

4. ábra