Radnóti Sándor

IV. Historizmus és stíluspluralizmus: az univerzális ízlés alkonya

A 19. századdal megszűnnek az ízlésfilozófiák, ízléselméletek. 1825-ben ugyan még megjelenik egy nagyon nagy hírre vergődő könyv, Az ízlés fiziológiája Brillat-Savarintől, ez azonban a gasztronómia bibliája, az ízlés itt megint ízleléssé válik.
Az, hogy a teória többé nem érdeklődik az ízlés iránt (és csak jóval később, az ízlésszociológia formájában tér vissza hozzá) nem jelenti természetesen azt, hogy az ízlés megszűnt volna, de még csak azt sem, hogy csökkent volna a jelentősége. Csak a homogén, egységes ízlést váltja fel fokozatosan a sokféle - ahogy a társadalom rétegződik, osztályai és csoportjai külön kultúrákat és szubkultúrákat alkotnak különböző ízlésekkel és azok rendkívül gazdag kombinációival. Az elmúlt kétszáz év az ízlés hatalmas pluralizálódásának folyamata.

Az alábbiakban nem történetet beszélek el (ahogyan az ízlés elméletének 150 éves történetét vagy egy műalkotás befogadástörténetét el lehet beszélni), hanem az egységes ízlés felbomlásának néhány metszetét mutatom be.

Az első metszet a történelmi tudat kibontakozásával hozza összefüggésbe a pluralizmust. A különböző történelmi stílusok egy formában mindig is az emberek szeme előtt voltak: a történelmi városok - elsősorban persze Róma - különböző korú épületeiben vagy épületmaradványaiban. De az hosszú időbe tellett, amíg meg is látták ezeket - s nem mint értelmezhetetlen képződményeket, csodákat, mirabiliákat fogták fel őket. A 19. század embere számára azonban ezek stiláris nyelvekké válnak, ahogyan ezt a század második felétől a városok új építészete is megmutatja: Budapest is tele van neoromán, neogótikus, neoreneszánsz, neobarokk s valamivel korábbról klasszicista épületekkel. Kitárul az ízlések legyezője. Lehet persze azt mondani, hogy ez a stíluspluralizmus még nem ízléspluralizmus, hanem valamifajta egységes - előbb klasszicista, majd eklektikus historista - ízlés, de a múlt különböző stílusainak egyidejű megidézése már lehetetlenné teszi az ízlésnek azt a fajta teljes homogenizációját, amely Montesquieu-nél még oly határozottan ítélte el az egyik történelmi stílust a másik ellenében. S az, amit posztmodernnek nevezünk, többek között azt jelenti, hogy bármely történelmi stílus elejtett fonalát föl lehet venni. A homogén ízlés már soha nem térhet vissza.

A második metszet a jelenkori művészeti törekvések pluralizálódásával kapcsolatos. Az előbb felsoroltam néhány híres ízlésvitát a 17-18. századból. A 19. századtól kezdve ezek a viták megváltoznak. Nem élük csorbul ki, hanem perspektívájuk változik meg; a jó ízlés nevében nem törölheti el az egyik vélemény a másikat. A 20. század igazán radikális - minden korábbi és minden más irányt megsemmisíteni akaró - avantgarde kiáltványai is csak gesztusok, s ha tekintélyelvű vagy totalitárius rendszerekben egyes irányok adminiszratív kiiktatására kerül sor, akkor ezt a fajta erőszakos homogenizációt ízlésdiktatúrának fogják fel az emberek.