Radnóti Sándor

Kant a szép tárgyak megítéléséhez az ízlést, előállításához viszont a zsenit rendeli - e kettőnek egyesülnie kell a művész személyében. Itt az individualitás és a közösség vagy társiasság egymásnak feszülő elve a zsenialitásban és az ízlésben testesül meg. Az ízlés mintegy visszafogja, fegyelmezi, civilizálja, beilleszti a közösségbe a zsenit, nem enged anarchizmusának. De a receptív oldalon az ízlés önmagában is szintézis a maga érdeknélküliségében az érzés és az ész érdekei között, az egyedi és az általános között, amennyiben szubjektív ugyan, tehát nem racionalizálható, de nem is önkényesen egyedi, mert egyfajta sensus communist, közös érzéket jelent, és így összeköttetésbe kerül a társadalom kulturálódásával, a civilizáció folyamatosságával, a humanitással - végső soron az emberiség eszméjével. S mivel a szép az erkölcsiség szimbóluma, az ízlés megérzékített erkölcsi eszméket ítél meg. Perspektívája az, hogy változtathatatlan formát ölt, ha az érzékiség harmóniára lép a morális érzéssel.

7. ábra

8. ábra

Ízlésviták persze korábban is voltak. Fontenelle és Perrault összecsapott Boileau-val és La Bruyere-rel abban a kérdésben, hogy a modern vagy a régi költészet az előbbre való, csatároztak Rubens és Poussin, az olasz és a francia opera, a németalföldi és az olasz festők hívei, Lessing Shakespeare-t választotta Racine-nal szemben, Winckelmann a későbarokk stílussal szemben visszafordult az antikvitáshoz. Ezek azonban mind hangsúlyosan normatív viták, marcona vetélkedők voltak, mindenki úgy érezte, hogy a rossz ízlés ellen harcol. Ez volt az oka, hogy az ízlésfogalom filozófiai történetéből kimaradt a történelmi ízlések változékonyságának a problémája, nem beszélve az alternatív ízlésvilágok lehetőségéről.
A 19. század elejétől ez megváltozik. A historizmus és a stíluspluralizmus megtette a magáét: fokozatosan kiszorította az uralkodó univerzális ízlést. De mielőtt ezt a bonyolult fordulatot röviden jellemezném, hadd mutassak meg egy példát az ízlésváltozásra.