Sajó András

IV/b A büntetéssel kapcsolatban felmerülő aránytalanság és igazságtalanság érzése: irigység, felháborodás, harag

Az ésszerű bűnözés közgazdasági modellje olykor felháborodást kelt, mivel az uralkodó társadalmi elképzelés szerint a jog és a jogi büntetés igazságos. A rossz minden valamirevaló mesében elnyeri méltó büntetését. Érzéseink azt követelik, hogy bűn ne maradjon megtorlatlan.

A megtorlás igazságossága mögött nem nehéz tetten érni a bosszú munkáját, még ha a megtorlást helyeslő embert személy szerint nem is érte sérelem. Más érzelmek, például az áldozattal való együttérzés szintén megtorlásra, intézményesített bosszúra indítanak. Ellentétben áll-e a bosszú diktálta megítélés, a megtorlás igénye az ésszerűséggel? Ezen a ponton kell szót ejtenünk az értelem és az érzelem viszonyáról. Legalább a modernitás kezdetei óta az érzelmek, különösen a szenvedélyek az értelem ellenségének számítanak. A civilizáció arra büszke, hogy megtanít uralkodni a számunkra káros szenvedélyeken, amelyek állítólag csak kudarcokat okoznak társadalmi kapcsolatainkban, akadályozzák a modern gazdálkodáshoz szükséges céltudatos fegyelmet és alkalmazkodást.

Értelem és érzelem mai napig érvényesülő szembeállítása szerint az érzelmektől megszabadított gondolkodás megbízható, tárgyilagos. Ehhez járult még, különösen a 19 században, az érzelmek feminizálása, azaz a nőkhöz kötése, illetve ezzel szembeállítva a hősi, kemény, érzelmeit leküzdő férfi militarista kultusza. A nők alávetésének fenntartásában fontos szerepe volt annak a tételnek, hogy a gyenge nőt a szív uralja, tehát nem lehet rábízni a köz ügyeit, ahol az értelem hideg döntése szükséges.

A modern pszichológia az érzelem és értelem kapcsolatának szorosságát hangsúlyozza.

Egyes helyzetekben, ahol értelmi alapon nem tudunk dönteni, például mert hiányzik a megfelelő információ, az érzelem lehetővé teszi a választást, kiragad a tehetetlenségből, vagy - bizonyos esetekben - gyorsítja a döntést, és ezzel segít az alkalmazkodásban. Az érzelmek segítenek a viselkedés irányításában, akár pótolhatják is a tanácstalan értelmet.

Vegyük az irigységet. Irigységből sokan akár tönkre is tennék azt, akire irigyek. De egy másik érzelem, a szégyen, visszatartja az irigy embert attól, hogy ártson a másiknak. Az érzelem társadalmi szabályozó funkciót lát el.

Hasonló a helyzet a harag, és még inkább a felháborodás esetében. A harag hasznos információkat adhat a környezetnek, például arról, hogy mennyire eltökélt valaki az erő alkalmazására vagy egészen racionális jogi lépések, például feljelentés megtételére. A felháborodássá stilizált harag erkölcsi színezetű lesz és társadalmilag elfogadhatóvá válik. A felháborodás megítélésének alapjává válik és fontos szerepe lesz a társadalom irányításban. A jognak számolnia kell azzal, hogy mi kelt felháborodást.

Az érzelemkutatók egy csoportja szerint a bosszúvágy mögött részben ott munkálkodó harag érzését a normasértés váltja ki. Pontosabban, mint Ortony professzor kimutatta, ha valaki megsérti az érdekemet, haragot érzek, de ha ez az érdeksértés egyben normasértés is, akkor felháborodom. Társadalmi norma az, hogy sorban állunk és érkezési sorrendben jutunk be az ajtón. Ha azonban valaki elém került a sorban, noha később érkezett, mint én, és emiatt nem jut nekem hely a Mindentudás Egyetemének előadótermében, akkor felháborodom. A felháborodás más ember szabálytalanságára adott természetes válasz. Amikor tehát a normasértést büntetjük, nemcsak a norma megerősítésére, a normaszegéssel szerzett előny felszámolására és elrettentésre törekszünk, hanem elemi érzelmi szükségletet elégítünk ki. Ez az érzelem azonban nem ésszerűtlen, hiszen olyasmivel - a normaszegéssel - szembeni fellépésre mozgósít, ami társadalmilag elfogadhatatlan. Más kérdés, hogy valamennyi normaszegéssel szemben heves érzelemmel fellépni céltalan és értelmetlen. Képzeljük el, hogy járnánk, ha minden szabálytalanul parkoló és nem megbírságolt autó látványára felháborodnánk. Aki Budapest belvárosban jár, láthatja, hogy úgy nagyjából minden második autó szabálytalanul parkol. El lehet képzelni, mi történne, ha emiatt állandóan dühöngenénk, vagy állandóan rendőri intézkedést követelnénk. De a szabálytalanság ettől még irritál, és felháborodásunk egy része az ellen fordul, aki a normasértést megtorlatlanul hagyja. Ezért különösen fontos az állami jogalkalmazás következetessége. Ha az állam túl sok esetben tétlen a látható jogsértéssel szemben - vagy nem nyújtja az ígért jogvédelmet -, akkor elveszti hitelességét. A jogilag helytelenített cselekedetet tervező személy ilyenkor leszámítolja, majd valószínűleg alá is becsüli a szankció valószínűségét. A "senkit sem kapnak el"-feltételezés miatt nő a bűnözés.

A normaszegés ténye a társadalomban haragot vált ki, ami annál erősebb, minél fontosabb normát, értéket sért a magatartás. Ezek az érzések motiválják a normaszegés büntetését. De a büntetés attól tűnik igazságosnak, hogy megfelel egyfajta arányossági igénynek. Azt kívánjuk, hogy a büntetés nemcsak a tett súlyosságához, de mások büntetéséhez képest is arányos legyen. Ezen érzelmi gyökerű késztetések mozgatják az igazságérzetet. Nem azt állítom, hogy az igazságosság nem alapozható meg racionálisan, vagy hogy racionális megfontolások alapján ne juthatnánk arra a következtetésre, hogy valamely elrendezés igazságtalan. Nagyon gyakori, hogy azt nevezzük igazságtalannak, ami gazdaságilag ésszerűtlen, abban az értelemben, hogy a gazdasági erőforrásokat nem hatékonyan használják fel. A kártérítés elmaradása gazdaságilag is irracionális, de egyben igazságtalanságnak tartjuk, ha a károsult nem kap kellő kártérítést attól, aki a kárt gondatlanságával okozta.

Ezek az ésszerűségnek megfelelő igazságossági megfontolások azonban érzelmi alapon válnak hitelessé, mozgósító erejűvé. Ha igazságtalansággal találkozunk, ez valamiféle felháborodást vált ki. Ha megvizsgáljuk a felháborodást kiváltó helyzetet, többnyire valamiféle aránytalanságot találunk. Különösen zavaró, ha valakinek az érdemei és annak elismerése között látunk eltérést, például ha az arra érdemtelent jutalmazzák, azt pedig mellőzik, aki keményen dolgozott. Felháborít, amikor Lear királlyal a lányai nem bánnak érdeme szerint. Az aránytalanságot mint igazságtalanságot sérelemként éljük meg - különösen, ha a következmények személyünkben érintenek, vagy ha empatikusan azonosultunk az igazságtalanság áldozatával. Az igazságtalan megítélés, elbánás negatív önértékeléssel jár és ennek megfelelő érzelmeket vált ki (megszégyenülés, kisebbségi érzés). Ezeknek az érzelmek hatására és leküzdésére egyebek közt haragot és felháborodást érezhet az áldozat.