Somfai László

Egy mestermű rejtett üzenete

II. A kottaírás, annak olvasata és a voltaképpeni műalkotás

Ezt a rövid, vázlatosan bemutatott esettanulmányt bevezetésnek szántam csupán a mai előadáshoz. Olyan kérdésekről fogok beszélni, amelyek talán kevésbé ismert oldaláról mutatják be a zene kutatásával foglalkozó tudóst: amikor egy valódi kutatási problémát vélünk felfedezni és azon szinte a természettudomány alapkutatásaira emlékeztető összpontosítással, a probléma izolálásával, tézisekkel-ellentézisekkel, mondhatni kísérletekkel-ellenpróbákkal dolgozunk. Nem azért, mert erre társadalmi igény van, hanem mert a kérdés megválaszolásra vár és talán előbbre viszi magát a tudományt. Ekként ma szakmám képviseletében nem megszokottabb szerepünkben jelenkezem - zenetörténészként, aki feltárja a múltat, informálja a muzsikát szerető közönséget, tanítja a gyakorló zenészeket -, hanem valódi kutatási problémákról akarok beszélni. Talán összezavarom a klasszikus zenével kapcsolatban önökben élő összkép egyik-másik elemét, de éppen erről van szó: a zene, az igazi mestermű bonyolultabb, többrétegű szellemi produktum, mint ahogyan azt magunkban elkönyveljük.

Induljunk ki az alapokból. Ha zenéről beszélünk, a közönség számára a "mű" az, amit hall; a meghallgatható, a felhangzó forma. Egyébként a zeneszerzőnek általában az a vágya, hogy alkotása mindenfajta mankó (műismertetés, szerzői nyilatkozat, a kotta párhuzamos olvasása) nélkül, puszta megszólalásával gyakoroljon hatást a közönségre. A felhangzó forma azonban csupán egyike a lehetséges értelmezéseknek, hiszen a klasszikus zenék többségében a kompozíció az, amit a szerző kottaírásában megörökít. Amit az előadó előbb elolvas és értelmez, majd a maga kreativitásának bevonásával újrateremt és nekünk bemutat. Idő híján nem bocsátkozom részletekbe a zenei kottaírásról, amely döntően más elemeiben precíz és másokban ambivalens, mint a szövegírás (bár napi zenetudományi oktatási praxisomtól akadémiai székfoglalómig a notáció kérdései egész életemen át foglalkoztattak). De megkockáztatom: a komponista szándékának maradéktalanul pontos visszaolvasása, a lekottázott zene teljes mélységében való megértése és egyetlen ideális előadás formájában való megszólaltatása úgyszólván elérhetetlen.

Az igazi mestermű ugyanis több, mint a felhangzó interpretáció: magasrendű intellektuális produktum, amelybe a komponista esetenként többszintes "üzeneteket" kódolt. Az ilyen üzenetek egy részéről többnyire az előadó sem tud, mert a kottaírás ezeket nem emeli ki, vagy nem direkt módon tartalmazza. A kódolt üzenetek némelyike a zeneszerző kollégáinak vagy tanítványainak szól. Bach életében volt olyan zártkörű zeneszerző társaság, amelynek tagjai "dolgozatként", olvasnivalóként adták körbe egymásnak tudós módszerekkel megalkotott új partitúrájukat. Haydn írt olyan vonósnégyestételt, amelynek minden elméleti részletét talán csak kollégája, a zeneszerzés-könyvet író Albrechtsberger értett meg - miközben az ilyen műveket e titkok ismerete nélkül is eljátssza a muzsikus és élvezi a közönség. A zenetudományi kutatás talán ezoterikus, de mindenképpen izgalmas feladata éppen ezeknek a kódolt, egyedi mestermű-üzeneteknek a megértése. Természetesen ne keressünk mind a 32 Beethoven-zongoraszonátában speciális kódolt üzeneteket. Vagy hogy az általam jobban ismert, évtizedek óta kutatott szerzőknél maradjak: nincsen minden Haydn-vonósnégyesben vagy minden Bartók-partitúrában "rejtett üzenet". De néhány kottájukban ez feltárható.

A hangok mögötti, különösképpen a hangszeres zene kottafejei mögötti tartalom kutatása természetesen nem újdonság. A 20. század első évtizedeiben a hermeneutika közelítésmódjainak alkalmazásával értelmeztek például Beethoven-partitúrákat (esetenként fölöttébb vitatható programzenei magyarázatokra jutva); mostanság a szemiotika módszereinek segítségével, vagy a narratívakutatáshoz csatlakozva seregnyi muzikológus keres olyan elemző módszereket, amelyek az egyes műalkotásokon túl általánosan használható, nem utolsósorban a rokon tudományok - az irodalomelmélet, a nyelvészet és a többi tudomány - számára is érthető kategóriákkal operálnak. Ami engem izgat, az ennek fordítottja: a zeneszerző speciális terve egyetlen fontos új műve megírásához, már ha éppen volt ilyen.

Animáció: fakszimile + szöveg: Bartók, részlet a "Harvard előadások"-ból

Bartók Béla élete vége felé, már Amerikában, nevezetes Harvard-előadássorozatában egy ponton, mintegy védekezve, hogy tudniillik előzetesen soha nem alkotott elméleteket, érdekes kifejezést használt (animáció). Szavai szerint tervei "az új mű szellemére és egyes technikai problémákra vonatkoztak, például a mű szelleme által megkövetelt formai szerkezetre". Előadásai szövegét Bartók angolul fogalmazta: a "mű szelleme" (the spirit of the work) kifejezés esetében valószínűleg a német Geist szót fordította spiritre, és jutott el ehhez az inkább ködösítő, mint precíz angol terminushoz. Betegsége következtében Bartók Harvard-előadásainak sorozata félbeszakadt, terveiből azonban tudjuk, hogy utolsó előadásában művei "általános szellemével" (general spirit) foglalkozott volna, amely a népzenével kapcsolatos (connected with folkmusic).

Nem tudjuk, milyen példákat és milyen részletességgel sorolt volna fel ebben az előadásban. Gyaníthatóan tartózkodott volna a nagyon speciális elképzelések feltárásától, hiszen jól tudta, hogy bár őt kifejezetten "modern" zenei gondolatokra inspirálták a különféle általa tanulmányozott parasztzenék, efféle hivatkozásait nyugati kortársainak többsége s velük együtt a kritika nem értette meg, gyanakvással fogadta. Így azután nem tudhatjuk, vajon szóba hozta volna-e 2. hegedű-zongoraszonátájának esetét, pedig lett volna mit elmondania. Előadásom hátralevő része ennek a partitúrának "rejtett üzeneteiről" szól.