Aki manapság ismeri a Forma-1-et, jó eséllyel először a televízióból szerzett tudomást a világ legnépszerűbb autóversenyének létezéséről. Ezzel az egy mondattal össze is foglalhatjuk Bernie Ecclestone munkásságának legfontosabb jellemzőjét. A II. világháború után a Forma-1 csupán a nyugati világ néhány autóbolondjának szórakozása volt, ő azonban globális látványossággá fejlesztette.
Ehhez az kellett, hogy meglássa, hiába jött létre az F1-es világbajnokság 1950-ben, a ’70-es évek derekán még mindig ad hoc megállapodások alapján rendeztek versenyeket, és a tévés közvetítés sem volt rendszeres. A BBC az 1953-as Brit Nagydíjat élőben adta, állandó szerződést viszont csak 1979-től kötöttek, immáron Bernie Ecclestone-nal.
Miután 16 évesen otthagyta a középiskolát, Ecclestone a háború után rögtön motorkerékpár-alkatrészekkel kezdett kereskedni, de érdekelte a versenyzés is, először motorral, majd autókkal. Kisebb sikerek és nagyobb balesetek miatt egy időre kiszállt ebből a közegből, és
ingatlanbefektetések, hitelfinanszírozás, valamint autókereskedelem révén vagyonra tett szert.
Az F1-be 1957-ben tért vissza, Stuart Lewis-Evans menedzsereként, sőt ’58-ban ő maga is szerencsét próbált a mezőnyben, de nem tudott indulási jogot szerezni. Még ebben az évben ismét eltávolodott a sporttól, miután Evans egy baleset következményei miatt életét vesztette. 1970-ben Ecclestone újra feltűnt az osztrák Jochen Rindt oldalán, de ismét elvesztette a versenyzőjét, aki az F1 történetének egyetlen posztumusz világbajnoka lett.
Ezután Ecclestone távol maradt pilóták menedzselésétől, 1972-ben inkább megvásárolta a Brabham csapatot, és 1974-ben megalakította a Forma-1-es Konstruktőrök Szövetségét (FOCA), majd 1978-ban a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) későbbi elnökével, Max Mosley-val közösen háborút indított az FIA jogelődje, a FISA ellen.
Elérte, hogy a FOCA értékesíthesse a nagydíjak televíziós közvetítését úgy, hogy a bevételek 23%-át gyakorlatilag ő tarthatta meg.
A szemléletváltozás már a 70-es évek közepén éreztette hatását, és egy drámai pillanatot a sikeres Rush – Hajsza a győzelemért című film is megörökített: súlyos balesete után Niki Lauda visszalépett a szakadó esőben megrendezett Japán Nagydíjtól, amit a tévétársaságok nyomására mindenképpen meg kellett tartani, de Lauda a világbajnoki cím érdekében sem volt hajlandó kockáztatni az életét.
Felismerve az F1 globális közvetítésében rejlő lehetőségeket Ecclestone megalapította a Formula One Managementet
(FOM), és időszakosan megújított szerződésekben, a concorde agreementekben rögzítette az FIA, a csapatok és a FOM együttműködését, kötelezővé tette a résztvevőknek, hogy minden futamon induljanak, ezzel megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a tévétársaságok csomagban megvásárolhassák a versenyek közvetítéseinek jogát.
A concorde agreementet eddig hét alkalommal kötötték meg, legutóbb 2013-ban. A tárgyalások során Ecclestone és az általa képviselt cégek befolyása általában nőtt. Az üzletember sikeresen alkalmazta az „oszd meg, és uralkodj” taktikát, így
a csapatok hiába érezték magukat folyamatosan kizsákmányolva, Ecclestone mindig meg tudta törni az ellene szerveződőket.
Ez oda vezetett, hogy jelenleg a jogtulajdonos és a csapatok között kétoldalú, de messze nem egyenlő feltételű szerződések szabályozzák az együttműködést. Alanyi jogon sokkal több pénzt kapnak az autógyárak és a történelmi jelentőségű csapatok, ráadásul ők a kevésbé fontosnak tartott függetlenekkel szemben a szabályalkotásba is beleszólhatnak.
Ecclestone-t többen is kiemelkedően intelligens emberként jellemezték, aki gyorsan felismeri a helyzetben rejlő lehetőségeket, politikusokat megszégyenítő az érdekérvényesítő képessége, viszont öntörvényű, nem viseli el a bürokráciát, és minél nagyobb nyilvánosságot kapott, bizonyos körökben annál szalonképtelenebbé vált.
A nyugati közvéleményt többször megbotránkoztatta, mert azt mondta, Adolf Hitler „képes volt elintézni a dolgokat”, nyíltan szimpatizált Vlagyimir Putyinnal, támogatta a brexitet, és Donald Trump megválasztását is kedvezően értékelte. Az üzleti életben sem volt szégyenlős: amikor felmerült, hogy induló tőkéjét a nagy angliai vonatrablásból szerezte, beperelte az erről cikkező újságírót, de
az évtizedek során több kétes tisztaságú ügyletbe is belekeveredett.
Ezek között a leghíresebb a 2014-es müncheni pere volt, amikor vesztegetés gyanúja miatt állt bíróság elé. 100 millió dolláros kártérítés megfizetésével végül elkerülte a börtönt, majd hagyományos karácsonyi képeslapján rablásként állította be a helyzetet. Ecclestone ekkor rövid időre formálisan leköszönt az F1 éléről, de az ügy lezárulta után visszakapta a pozícióját.
Az évtizedek során Ecclestone nehezen átlátható, offshore cégekkel teletűzdelt birodalmat épített a Forma-1 és több kapcsolódó érdekeltség működtetésére, az üzletrészek adásvételei körül azonban folyamatosan bonyodalmak adódtak, és több tőzsdei bevezetés is kudarcba fulladt a tisztázatlan üzletmenet miatt. Viszonylagos stabilitást az hozott, hogy
2006-ban a CVC Capital Partners nevű kockázati tőkebefektető lett az F1-et működtető hálózat többségi tulajdonosa.
Bár a CVC és annak igazgatója, Donald McKenzie volt az F1 valódi első embere, a tulajdonos szinte teljesen szabad kezet adott Ecclestone-nak, ő pedig azzal hálálta meg a bizalmat, hogy az utolsó centet is kizsigerelte minden üzletfélből a CVC gyarapodása érdekében. Minden döntés elsődleges szempontja a rövid távú megtérülés lett, ennek előnyeivel és hátrányaival együtt.
2006 óta az F1 több fontos piacon is átkerült jól jövedelmező, de alacsonyabb nézettségű előfizetéses csatornákra, egzotikus országok szinte értelmezhetetlenül magas összegeket fizetnek kirakatversenyek megrendezéséért, és a sport saját reklámbevételei is nőttek, miközben a csapatok egyenlőtlen jutalmazásán túl
igyekeznek mindenre a lehető legkevesebbet költeni.
Mivel a legutóbbi tulajdonos békén hagyta, Ecclestone több évtizedes befolyása zavartalan maradt. Lassan elfogytak körülötte azok az emberek, akik az ő érkezésekor jelen voltak a sportban, csak hozzá inkább lojális csapatfőnökök, bizalmasok maradtak, akik nagyrészt az FIA berkein belül varrták el a szálakat úgy, hogy az Ecclestone érdekeivel is összeegyeztethető legyen.
Ecclestone gyakran saját maga vette fel a telefont a problémák megoldása érdekében, a Mercedesnek például elintézte, hogy vámügyintézés nélkül beléphessen Oroszországba az alkatrészt szállító repülőjük, és több sztárpilóta átigazolásánál is bábáskodott. Sokszor ő segített, hogy a legjobb pilóták hozzájuk méltó autókba ülhessenek.
Az első komolyabb problémák a 2000-es évek elején alakultak ki, amikor az F1 annyira felpörgött, hogy sorra szálltak be az autógyárak,
és a Ferrari mellett részt vett az F1-ben a Daimler (Mercedes-Benz), a BMW, a Renault, a Honda, Toyota és a Ford (Jaguar) is. A tőkeerős és befolyásos vállalatok gyakran képtelenek voltak közös nevezőre jutni Ecclestone-nal, de ideig-óráig eltűrték egymást.
Fordulópontot a válság hozott,
ekkor Ecclestone és a szexbotránya miatt nem kívánatossá vált Mosley várakozásának megfelelően több gyártó is kivonult a Forma-1-ből, ami hirtelen ismét a kisebb, privát istállók vadászterülete lett. A költségeket viszont nem sikerült fenntartható szintre mérsékelni, és az F1-ben továbbra is gyakori, hogy legalább egy csapat a csőd szélén egyensúlyoz.
A válság ellenére folytatódott az F1 nemzetközi hódítása, ám hiába jutottak be új és fontos piacokra, a sport egyáltalán nem tudta megvetni a lábát Törökországban és Indiában, a Közel-Keleten csupán a helyi érdekek tartják fenn a futamokat, az USA-ban és Kínában pedig mérsékelt az érdeklődés.
Ecclestone korábban jól szót értett a malajziai és szingapúri jóléti diktatúrákkal, de már ők is sokallják az F1 árát, és a kevésbé jómódú nyugat-európai országokhoz hasonlóan a versenyek leállításán gondolkodnak.
A földrajzi terjeszkedés kétes, bár anyagi szempontból teljes sikere mellett Ecclestone taktikája eltávolította a közönséget a sport közeléből. Ahogy egyre komolyabb cégek jelentek meg a Forma-1-ben, úgy vált értékesebbé a kapcsolatépítés lehetősége, erre válaszul Ecclestone megszervezte a Paddock Clubot, ahol luxuskörülmények között, zárt térben találkozhatnak egymással az üzletemberek,
a belépők viszont az átlagemberek számára megfizethetetlenné váltak, és a válság óta a vállalatok antikorrupciós szabályzataival sem igazán összeegyeztethetők.
Romlott a szurkolók helyzete a lelátókon is: a pályák óriási jogdíjat kénytelenek fizetni a verseny megrendezéséért, cserébe viszont szinte kizárólag a jegyek árát szedhetik be. A belépők megdrágultak, sőt az is gyakran előfordul, hogy nem is a közönség, hanem egy rezsim tartja el a futamot egy olajdiktatúrában.
Ez az előfizetéses tévéközvetítésekkel, valamint az olykor unalmas szezonokkal kiegészülve a nézőszám csökkenéséhez vezetett, ráadásul a közösségi média felemelkedése sem tett jót a Forma-1-nek. A vállalatok manapság már nemcsak reklámozás vagy sportszponzoráció, hanem például a Facebook vagy egyéb
közösségi felületek révén is kommunikálhatnak a közönséggel, az F1-hez szükséges összegeknél nagyságrendekkel olcsóbban.
Az F1 viszont lemaradt ezen a téren. Központosított birodalmában Ecclestone még egy marketingmenedzsert sem tűrt meg maga mellett. Bár jó érzékkel kötött üzleteket, sokáig képes volt megneszelni, hogy mi szórakoztatja a közönséget, és azt hogyan lehet eladni, saját elmondása szerint ő a szíve mélyén akkor is egy autónepper maradt, és
az F1 soha nem tudatos stratégia szerint működött, hanem intuitív döntések és a tulajdonosi érdekek kiszolgálása került az előtérbe.
A dohánymárkák, majd az autógyártók, telekommunikációs cégek és bankok jelenléte idején a szponzorok komoly összegeket fordítottak a szerepük kommunikálására, ezáltal a Forma-1 népszerűsítésére is.
A válság és a közösségi média előretörése miatt azonban ezek a források elapadtak, évek óta nem jöttek igazán nagy cégek az F1-be, és központi marketingtevékenység híján
az F1 szinte teljesen kimaradt az internetes kommunikációból, és a helyi promóciót is ráhagyták a kizsigerelt versenyrendezőkre.
A CVC egy évtized alatt teljesítette a pénzügyi célkitűzéseit, és mivel az F1-ben egyre több probléma ütötte fel a fejét, célszerűnek látta túladni rajta. A jelentkező a Liberty Media Group lett, amely nagyságrendileg 8 milliárd dollárra értékelte fel az üzletet, ősszel megkezdte a felvásárlást, és 2017 első negyedévében le is zárja.
Ecclestone-t eleinte meghagyták a hivatalában, de az ősszel elnökké kinevezett Chase Carey végül átvette tőle a hatalmat, és maga mellé vette Ross Brawnt, valamint Sean Bratchest, hogy hármuk között osszák fel a teendőket. Carey a bejelentés után azt mondta, az F1 az elmúlt négy-öt év során nem növekedett az elvárt mértékben, ezért kellettek új emberek, és az alábbi álláspontokat emelte ki:
A pletykák szerint a Libertyt meglepte, hogy bár az F1 óriásira nőtt, mégis kiforratlan az üzleti modellje, és bizonyos tevékenységekkel egyáltalán nem foglalkoztak eddig, vagy gyorsan kudarcot vallottak bennük. Ezek között gyorsan megjelölték az amerikai terjeszkedést és a digitálistartalom-iparban való jelenlétet. Mindkettő Ecclestone Achillese volt.
Újdonságként érte az új tulajdonost az F1-ben uralkodó megosztottság,
és számos problémával csak akkor szembesültek, amikor már megkezdődött az adásvétel folyamata. Bár Chase Carey, az új elnök-vezérigazgató gyorsan kijelentette, hogy új szemléletet akarnak bevezetni a sportban, az elmúlt hónapok során inkább csak tapogatóztak, ismerkedtek, és próbálták átlátni, hogy mibe nyúltak bele.
A folyamatnak a háttérben egy ideje Ross Brawn, az F1 legendás technikai igazgatója és korábbi csapatfőnöke is a részese. Brawn tavaly Adam Parr-ral, a Williams egykori ügyvezetőjével közösen „Total Competition” (körülbelül „Totális küzdelem”) címmel megjelentetett egy memoárt, amelyben összegezte a csapatvezetéssel és az általános, menedzsmenttel kapcsolatos filozófiáját.
Számos titkát felfedte, így nyilvánvaló volt, hogy résztvevőként nem tér vissza az F1-be.
Azt viszont írásba adta, hogy szerinte a Forma-1-nek 3-5 éves stratégiára van szüksége, és „bosszantónak” nevezte, hogy még a sportban közvetlenül érdekelt, magas beosztású vezetőknek sincs elképzelésük a jövővel kapcsolatban. Ecclestone-ról – sok pozitív megjegyzés mellett – úgy vélekedett, hogy ebből a szempontból ő a „legrosszabb” a körben.
Még Ecclestone regnálása idején találgatás kezdődött, hogy ki lehet az idén 86 esztendős üzletember utódja. Sokan már korábban is úgy gondolták, hogy egy ember nem tudja majd az F1 meghatározó alakját pótolni, és a háromfős menedzsment kialakításával a Liberty is jelezte, hogy az élcsapatok által már régen alkalmazott feladatmegosztásban látják a jövőt.
Brawn kinevezése sportigazgatónak egyértelmű jelzés a szurkolók felé, hogy a Forma-1 a közeljövőben nem fog szélsőséges mértékben eltávolodni a sport alapvető értékeitől, hiszen egy olyan embert bíztak meg a feladattal, aki szinte az egész életét a versenypályákon töltötte, és több különböző csapattal is elért mindent, amit a sportban csak el lehet.
Ezt ráadásul úgy tette meg, hogy bár többször is szabályértelmezési vitába keveredett, saját elmondása szerint mindig olyan szellemben versenyzett, hogy a küzdelem után bárkivel le tudjon ülni egy pohár borra. Brawnt a mai napig nagy tisztelet övezi a Ferrarinál, a Mercedesnél sem mondanak rá rosszat, és bár velük nem dolgozott, a Red Bullnál is támogatták, hogy pozícióba kerüljön.
Visszatérése révén egy olyan szakértő csatlakozott a menedzsmenthez, akinek tudásában a tulajdonos megbízik, a csapatok (egyelőre) elfogadják, és az FIA elnöke, Jean Todt is bizalmasának tekinti őt. Úgy tűnik,
keresve sem lehetett volna alkalmasabb jelöltet találni, hogy az egymással versenyző és sokszor érdekellentétben álló feleket közös nevezőre hozza.
A könyvben Brawn a stratégiát filozófiaként definiálta, amelyre folyamatok épülnek fel. Úgy véli, az integráció, a folyamatok és a hozzáállások optimalizálása, majd elsimítása a siker lényege. A szerencsét lehetőségre váró előkészületként jellemezte. Ezek alapján a sportszakmai oldalon Ecclestone-tól teljesen eltérő, sokkal átgondoltabb menedzsmentmódszerek megjelenése várható, Brawn „kulcsfontosságúnak” nevezte, hogy az F1-es szabályokat leegyszerűsítsék.
Brawn gyenge pontja saját bevallása szerint is a politikai ügyek vezetése volt. A könyvben részletesen kifejti, hogy miért fogyott el körülötte a levegő a Mercedesnél a sikerek küszöbén, és több felvonásban taglalja a csatározásait Ecclestone-nal is. A Libertynél valószínűleg meghallották a szavát, mert a sportigazgatói kinevezéséhez nem társulnak kifejezetten üzleti feladatkörök.
A kereskedelmi és marketing területet Sean Bratches, az ESPN volt alelnöke kapta, akit a szakmában az egyik legsikeresebb menedzserként tartanak számon. A sportcsatorna-hálózat számos olyan termékének bevezetéséért felelt, amely manapság már szinte magától értetődő, a világ egyik legfejlettebb sportja, a Forma-1 közönségének viszont még mindig csak álom.
Legális közvetítés online? Bármikor visszanézhető archívum? Interaktív tévés közvetítés? Ezek ismeretlen fogalmak a ’70-es években leragadt F1-es médiagépezetben, amely jelenleg még azt sem engedi meg, hogy a hivatalos YouTube-csatornára feltett videókat blogokba ágyazzák be.
Bratches viszont pontosan ilyen megoldások piaci bevezetésével és sportszponzorációs üzletekkel lett sikeres, ráadásul az amerikai piacon, ahol az F1 nem igazán tudott labdába rúgni a kereskedelmi szempontból sokkal szabadabb szellemű NASCAR-sorozatok mellett. A Libertynél érzik, hogy az F1-ben ennél is több van, a CVC-vel ellentétben azonban számukra maga a termék is érdekes.
Tőkebefektetőként a CVC elsődleges szempontja a befektetésének pénzügyi megtérülése volt. Ezért sokat kritizálták őket az F1-en belül, de nehéz kivetnivalót látni abban, hogy ha valaki egy üzletet működtet, akkor azon keresni akar. Ez a Liberty esetében sem lesz másként, médiacégként azonban
nekik nem lesz elegendő, ha jól áll a mérleg, de továbbra is csökken a nézettség.
Ezt ők is tudják, ezért rögtön részvényopciókkal próbálták – egyelőre sikertelenül – megnyerni a csapatok lojalitását, és a közönségnek is tettek egy apró gesztust a tavalyi Abu-dzabi Nagydíj alatt a Facebookon megrendezett beszélgetős műsorok formájában. Többet ennyi idő alatt nehéz lett volna tenni Ecclestone, a csapatok, a pályák és az FIA mindent átszövő szerződései miatt.
Az istállókkal kötött kereskedelmi megállapodások 2020-ig érvényesek, addig szinte kőbe vannak vésve az élcsapatoknak járó bónuszkifizetések és a szabályalkotásba való beleszólásuk az F1-es stratégiai munkacsoport révén. Bár a Sauber és a Force India korábban az EU-nál is megtámadta a testület működését és a pénzek elosztását, nem úgy tűnik, hogy bármi változásra lehetőség nyílik.
Greg Maffei, a Liberty Media ügyvezetője azonban belengette, hogy csökkentenék a Ferrarinak járó prémiumot, és korábban felmerült a költségplafon bevezetésének lehetősége is, így elképzelhető, hogy mégis megkezdődik a jelenleg érvényes megállapodások újratárgyalása. Ez hosszadalmas, sok negatív felhanggal járó, és csak hosszabb távon eredményes procedúra lenne, így valószínűbb, hogy
2020-ig alapvetően nem változik meg a Forma-1 összképe,
és a most kinevezett menedzsment elsődleges feladata az lesz, hogy az utána következő 3–5 éves tervet kidolgozza a sport fejlesztése érdekében. Brawn részvétele azt sugallja, hogy a hagyománytisztelő szurkolóknak nem kell attól rettegniük, hogy mesterséges szabályokkal borítják fel a versenyeket, Bratches miatt pedig abban lehet bízni, hogy a Forma-1 tényleg 21. századi eszközökkel is élvezhetővé válik a képernyők előtt és a helyszínen is egyaránt.
A háttérben viszont alapvetően megváltozhat minden. Maffei szerint, ha a sportba új cégeket sikerül becsábítani, a Ferrari (és a többi kedvezményezett csapat) piaci alapon is több jövedelemhez juthat, így ellensúlyozható a csökkentett jogdíjbevétel. Ez logikus, bár kissé álnaiv okfejtés, és aligha valószínű, hogy a tőzsdére bevezetett Ferrari ebbe belemenne.
A fennmaradó összegek a kisebb csapatok megsegítésére és versenyképesebbé tételére, valamint adott esetben a pályák jogdíjainak mérséklésére fordíthatók,
ami egy ideális világban akár a jegyárak mérsékléséhez vagy a helyszíni szolgáltatási színvonal javításához is vezethet. Mindkettőre szükség van, hiszen az F1 mint rendezvény mellett elhaladt a világ, a jegyárak viszont egy jobb nyaralás költségvetésével vetekednek – külföldön is.
A Liberty ezt úgy próbálja majd ellensúlyozni, hogy az adott versenyhétvégét egy helyi „Super Bowllá” formálná, és kiegészítő rendezvényekkel többnapos „F1-fesztiválokat” rendezne, amelyek maguk is turisztikai célponttá válhatnak. Ez olyan világvárosok, mint Szingapúr, Sanghaj, a Londontól nem messze fekvő Silverstone vagy akár Budapest esetében elképzelhető, de valószínűleg inkább Amerikában lesz működő koncepció.
A Magyar Nagydíj helyzete nemcsak azért érdekes, mert a saját versenyünkről van szó, hanem azért is, mert a mogyoródi futam Ecclestone egyik szívügye is. Legendák szólnak arról, hogy barátjával, Rohonyi Tamással azért jöttek ide, mert a moszkvai tárgyalásuk kudarcba fulladt, majd Ecclestone beleszeretett Budapestbe, és nálunk rendezett először versenyt a vasfüggöny mögött.
Ecclestone eltűrte azt is, hogy a 90-es évek elején a pálya helyzete igen rendezetlen volt, és manapság is viszonylag alacsony jogdíjat fizetünk a versenyért. Bár az infrastruktúra a Hungaroringen igen lelakottá vált, ő maga és a mezőny is szívesen érkezett a Magyar Nagydíjra, és erre
a jóindulatra is szükség volt ahhoz, hogy az F1-es futamunk ilyen sikeres legyen.
Nemzetközi összevetésben a Hungaroring jegyárai nagyon kedvezők, talán a távoli Malajziában lehet hasonlóan olcsó jegyeket kifogni, ez a nyugati kormányok által elutasított állami hozzájárulásnak és a kedvezőbb jogdíjnak köszönhető. Fejlesztésekre viszont még így sem jut sok pénz, és a versenyhétvége programja is szegényes mondjuk az Osztrák Nagydíjjal összehasonlítva.
Ebben a környezetben minden, amit a Liberty Media hozzátesz az F1 helyi népszerűsítéséhez, kedvező fejlemény, mert a Hungaroring lehetőségei korlátozottak, viszont az esetleges jogdíjcsökkentésnek nálunk kisebb tere és hatása lehet, mint egy olyan országban, ahol sokkal többe kerül az F1 fellépti díja.
Arra viszont fel kell készülni, hogy Ecclestone távozásával a döntéshozók körében a pozitív érzelmek háttérbe szorulnak a Hungaroring kapcsán. Noha Ross Brawn az egyik legemlékezetesebb győzelmét éppen nálunk szerezte Michael Schumacherrel 1998-ban, amikor a történelmi F1-es helyszíneket sorolta, a Hungaroringet nem nevezte meg. Jó hír, hogy a mogyoródi pálya teljes modernizációját pont az idén ősszel kezdik meg, erre az állami költségvetésből első körben már elkülönítettek 5 milliárd forintot.
Carey, Brawn és Bratches kinevezésével ők hárman kerültek az F1 iránt érdeklődő közönség figyelmének középpontjába, de az üzlet jövőjét valójában Carey és legfőképpen John Malone, a Liberty Media tulajdonosa, valamint egy kevésbé ismert orosz milliárdos, Mike Zoi fogja meghatározni.
Malone a hamarosan a Formula One Group nevet felvevő Liberty Media mellett a UPC-t is működtető Liberty Global és általa a Virgin Media tulajdonosa is, de együttműködést épített ki a Discovery Communicationsszel, amely a Eurosportot üzemelteti, illetve a Liberty Globalhoz hasonlóan a Formula E egyik résztulajdonosa.
A szálak itt futnak össze Zoival: a Miamiban élő orosz üzletemberről nem sokat tudni, viszont ő alkalmazza Zak Brownt, az F1 egyik legismertebb szponzorációs guruját, egyben a McLaren Technology Group nemrég kinevezett igazgatóját, Ron Dennis utódját. Brown egyben a Motorsport Network elnöke is, a Motorsport.com hírportál mellett nemrég felvásárolták az Autosport.com-ot, az F1 Racinget és a Motors TV-t is, valamint részesedést szereztek a Formula E-ben.
A Bajnokok Tornáját véletlenül épp Miamiban rendezték meg a múlt héten.
A triumvirátus harmadik tagja Carey, aki papíron Malone alkalmazottja, de továbbra is a 21st Century Fox alelnöke, így hozzá köthető a Sky-birodalom, ezáltal a Sky Sports csatornái is. Miközben mindenki Ecclestone-t tartotta az F1 erős emberének, az amerikai médiavállalatok fokozatosan felvásárolták körülötte a televíziós és az online médiapiac jelentős szeletét, innentől kezdve pedig csak egy lépés volt a legendás ügyvezető elmozdítása.