Soha ne mondd, hogy soha! A filmvásznon Batman, Rocky Balboa, Frank Drebin hadnagy első visszavonulása sem az utolsó volt, mint jól tudjuk. A Forma-1-ben meg aztán pláne igaz a régi mondás, és mindig érdemes egy csipetnyi szkepticizmussal fogadni azokat a kijelentéseket, amikor egy versenyző azt állítja, hogy vége a dalnak.
Legtöbbjük eleve úgy teljesíti az utolsó futamát, hogy akkor még nem tudja, új szerződés híján nem lesz több, a búcsút önszántukból választók közül pedig szép számmal akadnak olyanok, akik később mégis újra felbukkannak a mezőnyben.
Niki Lauda, Michael Schumacher, Kimi Räikkönen – kell folytatni a sort?
Nemrég Jenson Buttontól búcsúztunk el mi is a pályafutása összefoglalásával, ahogy mindenki más is elköszönt tőle a tavalyi szezonzárón. A megnyilvánulásai, nyilatkozatai akkor azt sugallták, ennyi volt az F1-es fejezet az életében, csakhogy Fernando Alonso Indy 500-as kalandja közbeszólt, és a McLaren hívására igent mondva a 2009-es világbajnok fogja helyettesíteni őt a Monacói Nagydíjon.
Button esete eltér Laudáétól vagy Schumacherétől, hiszen nem saját elhatározásból pattan be újra a volán mögé. De volt már példa ilyenre is a Forma-1-ben...
Kerékforgatók című portrésorozatunkban már megemlékeztünk az 1960/70-es évek fordulójának ferraris kiválóságáról, Jacky Ickxről, aki az említett időszakban került be a sportág halhatatlanjai közé. Az évtized második felében már csak epizódszerep jutott neki kisebb csapatoknál, és úgy tűnt, 1978-ban közepén végleg távozik az F1 színpadáról. Egy év kihagyás után egy fél szezon erejéig mégis visszatérhetett, mivel a Ligier őt kérte fel a sárkányrepülőjével lezuhant Patrick Depailler helyettesítésére – az egészen ütőképes autóból azonban nem hozta ki a maximumot.
„Azt gondoltam, ez talán egy lehetőség lesz a visszatérésre, de általában 3-4 tizeddel lassabb voltam, mint Jacques – mondta a Motorsport Magazine-nak Ickx a csapattársára, Laffite-ra utalva, aki abban az évben jó darabig a vb-címért is harcban állt. – Ennek különböző okai lehettek, ám legbelül éreztem, hogy képtelen vagyok ennél gyorsabban menni.” Ickx leváltásáról néhány futam után megindultak a pletykák, de megtarthatta az ülését az idény végéig.
Az első versenyén a rajtrácsra menet amatőr hibát vétett, sebességet váltott egy kanyar közepén, ezért kipördült, és az autó sérülése miatt a számára ismeretlen tartalékautóval kellett versenyeznie. Az erőnléte sem volt már a régi. „Nagyon fittnek tekintem magam, de elég nehéz elviselni az oldalerőket. Öt kör után képtelen voltam egyenesen tartani a fejemet" – ismerte el.
Ickx nyolc futamon 3 pontot kapart össze a Ligier-rel, miközben Laffite háromszor is a dobogóra állhatott.
A belga klasszis elismerte, hogy eljárt felette az idő.
„Sosem kellemes beismerni, ha már nem vagyunk a régiek. Keressük a mentségeket, reménykedünk, hogy a verseny jobb lesz a következő napon, de én mindig őszinte voltam magammal. Megértettem, hogy már nem fogok visszatérni az élmezőnybe.”
Pedig az életkor önmagában nem lehet akadálya egy jó ráadásnak, ahogy ezt Mario Andretti példája bizonyítja. Az 1982-es szezonban egymást érték a drámák, fordulatok, amelyek lehetőséget teremtettek az F1-ből az előző évben visszavonult amerikai számára, hogy két csapatnál is újra vezethessen, összesen három futamon. Először a Williams invitálását fogadta el a Nyugat-amerikai Nagydíjra (akkoriban évente két versenyt rendeztek az USA-ban, mindkét partján egyet-egyet), miután Carlos Reutemann két versenyt követően lelépett tőlük, látva a szívómotoros autó deficitjét a turbósokkal szemben.
„Nem volt más elfoglaltságom, szóval elfogadtam az ajánlatot” – nyilatkozta Andretti, aki ekkor már az IndyCar-ban versenyzett. Hazai környezetben a középmezőny sűrűjéből, a 14. helyről rajtolhatott, ahonnan a 9.-re kapaszkodott fel, de a 19. körben a gumitörmeléken megcsúszva lezúzta a hátsó felfüggesztését az egyik szalagkorláton. Hogy nem felejtett el vezetni, azt alátámasztja, hogy a leggyorsabb köre jobb volt, mint a 2. helyen befutó csapattársáé, Keke Rosbergé.
Aki mellesleg végül úgy kaparintotta meg a vb-címet – Reutemann verhette a fejét a falba –, hogy Andrettivel már más színekben induló ellenfélként kellett szembenéznie az idény hajrájában:
a 42 éves amerikait a Ferrari szerződtette.
Az utolsó előtti versenyt Monzában rendezték, ahol a Scuderia már mindenképpen két autót akart rajthoz állítani, miután néhány futammal korábban, Gilles Villeneuve halála után elvesztették Didier Pironit is, akinek majdnem amputálni kellett a lábát.
„Hogy Mr. Ferrarinak tettem-e szívességet? Igen, valamennyire biztos, de főleg magamnak! Jesszus, ki mondana nemet a Ferrarinak, ha elhívná Monzába?! – tette fel a kérdést Andretti, aki addig még sosem vezetett turbós F1-es autót, a Ferrarinál viszont már versenyzett egy évtizeddel korábban. – Long Beachben nem voltam elégedett magammal. Éppen ezért azt akartam, hogy a ferraris lehetőség előtt rendesen tesztelhessek, megismerhessem az autót.”
Ez összejött, és Andretti az Olasz Nagydíj időmérőjének megnyerésével talpra ugrasztotta a Ferrari szurkolótáborát, a tifosit.
„Az a gond, hogy az ilyesmi emlékeztet rá, mennyire hiányzik a Forma-1” – ismerte el utána. A rajtnál a fordulatszám-szabályzó elgáncsolta („Ki kellett volna kapcsolnom a rajthoz azt a nyavalyás határolót”), többen megelőzték, és később a gázpedállal is küszködött, de harmadikként célba érve felállhatott a dobogóra.
Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez lesz-e a hattyúdala, mivel az indycaros főnökével alkudoznia kellett, hogy az F1 Las Vegas-i szezonzáróján is beugorhasson a Ferrarihoz. Végül elengedték a szombaton rendezett futamra, bár emiatt másnap csak utolsóként rajtolhatott el az IndyCar michigani viadalán. Oda korán el tudott indulni, mivel Las Vegasban a futómű sérülése miatt kicsúszott az 5. helyről.
Mellesleg a Ferrarinál egy másik korábbi világbajnok, Alan Jones is felmerült lehetőségként, mint a gazdára váró autó pilótája. És ha már szóba ő került...
A sisakját először 1981-ben szögre akasztó Jones azon versenyzők közé tartozik, akik kétszer is feladták a nyugdíjas létet a Forma-1 kedvéért. A második visszatérése ismertebb, akkor szűk másfél szezonon át próbált eredményes lenni az előző Haas nevű istállóval, az első ilyen alkalom azonban tényleg csak beugrás volt. Ez 1983-ban történt, három évvel a világbajnoksági címet hozó szezonja után.
Jones a farmjáról időnként kiugrott szórakozni egy kicsit, nemzeti versenyeken indult a Porschéjával Ausztráliában. Ám újra kedvet kapott az F1-hez, amikor az Arrowstól felkérték a visszatérésre az Egyesült Államok nyugati partján rendezett nagydíjra, hogy segítsen egy szponzori megállapodás létrejöttében. Pedig épp sérüléséből lábadozott – levetette magáról egy ló, és eltört a combja.
„Amíg ágyban feküdtem, Jackie Oliver megkeresett telefonon – mondta Jones a Motorsport Magazine-nak. A hívás során tájékoztatták az ajánlatról.
Összecsavarozták a combomat, elrepültem az Államokba, és versenyeztem Long Beachben.
A túlélőcella oldalát ki kellett ütögetnem egy kalapáccsal, hogy helyet csináljak a sérült lábamnak.” A nagydíj előtt egy közeli pályán tesztelt a sivatagban, hogy lássa, bírja-e a gyűrődést.
Az időmérőn az elismerésre méltó 12. helyet szerezte meg, a futamot viszont nem tudta befejezni, mert a csavaroktól megfájdult a lába. Egy darabig őrizte a pozícióját a középmezőnyben, de visszaesett a sereghajtók közé, miután a kerekével nekikoccant a falnak, és a bokszban sok időt vesztett a javítással. „A rejtélyes milliárdos szponzor később mégsem bukkant fel, így a csapat nem tudta finanszírozni a tesztelést és az autó fejlesztését. Szóval nemet mondtam a folytatásra” – ismertette a sztori csattanóját Jones.
Nigel Mansell először 1990-ben rendezett szappanoperát a jövőjét illetően, de miután összerúgta a port a Ferrarival, mégsem vonult vissza, hanem hazatért a Williamshez, ahol a második esztendőben megnyerte a világbajnokságot. Ezzel stílusosan pontot tehetett volna az F1-es pályafutása végére, ám a sors másképp akarta:
Ayrton Senna 1994-es tragédiáját követően a Williamsnek szüksége volt egy rutinos pilótára, aki segítheti Damon Hillt a Michael Schumacher elleni világbajnoki harcban.
Hill ugyan már bőven a harmincas éveiben járt, de késői debütálása miatt kevesebb tapasztalata volt Schumachernél, ráadásul váratlanul szakadt a nyakába a csapatvezér szerepe is.
Bernie Ecclestone aggódott a csökkenő nézettség miatt – Senna halálával egyetlen világbajnok sem maradt a mezőnyben –, ezért a Renault támogatásával megpróbálta visszacsábítani Mansellt a Francia Nagydíjra, amikor pont nem volt versenye az IndyCarban. Ehhez meg kellett állapodnia az oroszlán, az „Il leone” amerikai főnökével, de volt olyan összeg, ami elég volt ehhez. Így a csak nemrég a mélyvízbe dobott David Coulthard helyett Mansell vezethette a másik Williamst.
El sem tudom mondani, milyen szörnyű érzés volt beülni egy olyan autóba, amelynek a gazdája életét vesztette.
Semmilyen élvezet vagy izgalom nem volt ebben. Minden csepp mentális erőmre szükség volt, hogy a feladatomra koncentráljak. Ki kellett ürítenem a fejemet” – nyilatkozta Mansell az Autosportnak a visszatérése előtti tesztről.
Második lett az időmérőn, de váltóhiba miatt nem tudott célba érni. Az IndyCar szezon végeztével a Forma-1-es idény utolsó három futamára újból meghívót kapott a Williamstől, hogy támogassa Hillt. „Úgy tudtam segíteni Damonnak, hogy önbizalmat adtam neki azáltal, hogy kihúztam belőle, mit érez az autóban. Rákérdeztem, ő érzi-e ezt vagy azt, és ha igennel felelt, hirtelen megerősítést kapott, amitől javult a teljesítménye” – mondta Mansell.
Jerezben ütközött egy másik autóval, majd kicsúszott, Japánban viszont újra szépen teljesítve 4. lett, nagyszerű csatában alulmaradva Jean Alesivel szemben.
Az adelaide-i szezonzárón pedig 42 évesen ellopta a show-t Hill és Schumacher elől a pole pozíció megszerzésével, sőt a két nagy rivális vitatott ütközését követően a győzelem is az övé lett.
„Szándékosan nem rajtoltam jól, utána pedig csak figyeltem, mi történik előttem – jelentette ki. – Kiabáltam a sisak alatt, hogy »Damon, ne hagyd, hogy megszívassanak!«. Nagyon jó volt az autója, és azt is tudtam, az enyém mennyivel gyorsabb az övénél. Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. Azt hiszem, a legjobb, ha nem is kommentálom!”
Ha az 1950-es évek veterán klasszisait nem számítjuk, csak Jack Brabham győzött nála idősebben. Mansell 1995-ben két futam erejéig még egyszer visszatért, de kurta kalandja a McLarennél elég dicstelenül alakult. Ekkor került sor arra a komikus epizódra, hogy először nem fért bele a pilótafülkébe, ezért várnia kellett az újabb visszatéréssel.
Kicsit kilógnak a sorból, és a felsorolt versenyzőkhöz képest kispályások voltak, de
érdemes megemlékeznünk a holland Jan Lammersről és az olasz Luca Badoerről, akiknél rekordot jelentő tíz év szünet telt el két nagydíjuk között.
Ők aztán tényleg hivatkozhattak a visszatérésükkor arra, hogy megváltoztak a feltételek az addigi utolsó versenyük óta.
Ahogy a bevezetőben említettük, a legtöbb nem kiemelkedő képességű pilótának nincs lehetősége előre bejelentenie a visszavonulást a Forma-1-ből, mert még a búcsú gondolata előtt elfogy a csapatok érdeklődése irántuk. 1992-re talán már Lammers, 2009-re Badoer is beletörődött abba, hogy többé nem indul világbajnoki eseményen, amikor újra megkeresték őket.
Utóbbira sokan emlékezhetnek: Felipe Massa életveszélyes hungaroringi sérülése után Badoer megkapta a nagy lehetőséget, hogy lekerüljön a neve a legtöbb futamon induló, de pontot nem szerző pilóták listájáról. Ebben a kevésbé hízelgő statisztikában ő állt – és áll a mai napig – az 1. helyen (58 nagydíjjal, a kvalifikációs szűrőn való elbukások miatt 53 tényleges versennyel), mivel a Ferrariban sem tudta tartani a lépés a legjobbakkal. Ki gondolta volna a visszatérésekor, hogy a pontszerzéshez még a Minardival, a kaotikus, esős-száraz 1999-es nürburgringi futamon jár majd a legközelebb, amikor a táv vége felé a 4. helyen haladt, de egy műszaki hiba kiütötte a nyeregből? Sírva borult az autójára.
Mentségére hozzuk fel, hogy a szezonközi tesztek betiltásával nehéz helyzetbe csöppent a Ferrarinál, a KERS hibrid rendszerrel felszerelt autó vezetését sem volt könnyű elsajátítani. A csapat amúgy eredetileg nem is Badoert, hanem Michael Schumachert kérte volna fel Massa helyettesítésére, de a németnek addigra még nem jött rendbe a nyaka a motorbalesete után. Badoer két nagydíjat kínlódott végig az utolsó helyen, mielőtt lecserélték Giancarlo Fisichellára.
Ami Lammerst illeti, neki az 1982-es Francia Nagydíj volt az utolsó versenye, mielőtt újra felbukkant a mezőnyben az 1992-es idény utolsó két állomásán a March istállóval.
„A csapat a végnapjait élte. Egy holland barátom, Henny Vollenberg egyike volt az utolsóknak a fedélzeten, szinte mindenki más lelécelt – mondta Lammers. – Ő ültetett be Karl Wendlinger helyére a Japán Nagydíjon, Szuzukában. Pénteken csak játszadoztam, szombaton akartam mindent beleadni. Csakhogy esett, így nem javítottam a kvalifikációs időmön, bár az esőben hatodik lettem. A futamon aztán tönkrement a váltóm. Ezután Ausztráliába mentünk, ahol kihúztam a célig, bár a váltó akkor is rakoncátlankodott.”
Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!
