Ki is volt valójában Alain Delon?

Alain Delon az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb alakja volt, egyben Franciaország mozis jelképe.

Több volt mint sztár, a francia kultúra emlékműve volt – méltatta most, halálakor, Alain Delont Emmanuel Macron köztársasági elnök. Hanyagoljuk a politikát, maradjunk annyiban, hogy a francia köztársasági elnök ezúttal nem tévedett, megállapította a nyilvánvalót: Alain Delon több volt mozisztárnál, több volt, mint a világ legszebb férfiszínésze, több volt a francia és egyetemes filmkultúra egyik legjobb színészénél, aki karrierje második felében producere (és olykor írója és rendezője) is volt filmjeinek, vagyis alkotóként is alakította a francia filmvilágot és ezzel együtt a francia filmkultúrát.

Klein úr, A mi történetünk, Két férfi a városban, Három felesleges ember, a Zsaru-filmek – látszólag egymástól távoli bolygók a mozgóképes univerzumban, amelyeket Delon személye mégis rokonít, és amelyek el sem készülhettek volna Delon nélkül, és amelyek ízig-vérig francia filmek, még akkor is, ha (mint némely krimi esetében) látszólag hollywoodi receptet másolnak.

Három felesleges ember
Fotó: UGC

Színészként és magánemberként egyaránt Alain Delon mélyen francia volt, és ez a „francia minőség” korai filmjeiben, amelyek az egyetemes filmkultúra részévé, egyúttal sztárrá tették (Ragyogó napfény, Rocco és fivérei, Napfogyatkozás) is meglátszott, pedig ezekben korántsem francia karaktereket alakított, de a súlyos emberi sorsok ellenére, átszellemült alakításában is átütközött bizonyos könnyedség, amit a néző hajlamos a francia szellemmel azonosítani.  

Aztán későbbi, de még mindig korai nagy szerepeiben tipikus francia hősöket és antihősöket formált meg, majd a saját gyártású filmjeiben is leginkább a francia karakter megszemélyesítésében volt érdekelt. 

Az, ahogyan Delon nézett, Delon lőtt és Delon csókolt – bárhol éljen is, a néző számára örökre a francia férfi ideálját testesítette meg, és Delon esetében, hiába volt világsztár és hiába ábrázolt egyetemes értékeket és értékválságokat, a francia és a férfi szavak elválaszthatatlanok egymástól.

Ragyogó napfény
Fotó: Intercom

Alain Delon a francia férfi jelképévé vált – többnyire francia, de a nemzetközi közönség számára is érthető, átélhető filmekben. Ösztönös színész volt, aki nem iskolában, hanem világhíres rendezők filmjeiben csiszolta tudását – és ez a folyamatában tanulás nem csak a színészmesterségre, de a produceri munkára, a forgatókönyvírásra és a rendezésre is igaz. Saját rendezésű két filmjét két mesterének, a francia krimit filozófiai magasságokba emelő Jean-Pierre Melville-nek és René Clement-nek, a második világháború utáni és az új hullám előtti francia mozi leghíresebb filmművészének ajánlotta (Delont Clément thrillere, a Ragyogó napfény tette sztárrá és Melville egyik legjobb filmje, A szamuráj tette a francia krimi azóta is mintaadó hősévé), egy-egy olyan filmben, amelyben a történet felszíne alatt a régi és az új világ erkölcsei csapnak össze, és amelyekben szóba kerül Franciaország jövője. 

Márpedig Alain Delont filmesként és magánemberként egyaránt izgatta a nemzetsors és a nemzeti lelkiismeret – a Klein úr és a Zsaru-filmjei is erről árulkodnak. 

Alain Delon a legtöbb filmjében meghalt, némelyikben mosollyal az arcán – most, 88 éves korában valóban eltávozott, de olyan életművet hagyott maga után, amely minden túlzás nélkül halhatatlanná tette, nem csupán a francia kultúra, de az egyetemes filmvilág emlékművévé vált.