Hegyi Áron (újságíró)
Szalai Ádám gólja Ausztria ellen
A szurkolók mellett mi, újságírók is úgy engedtük el a csapatot az Eb-re, hogy csak nehogy megégjenek a fiúk. Rúgjanak egy gólt, szerezzenek egy pontot, és mi már büszkék leszünk rájuk. Ehhez képest rögtön egy bravúros győzelemmel nyitottak, és 44 évnyi száműzetés után ki más rúghatta volna az első Eb-gólunkat, mint Szalai Ádám.
Az életnél jobb forgatókönyvet senki sem írhat: a közel két éve válogatott gól nélkül álló csatár, akit már a saját szurkolótábora is kifütyül, megadja a kezdőlökést, és elindítja a két héten át tartó mámort.
Az Izland elleni meccs
Arról volt szó, hogy egy-egy emlékezetes pillanatot emelünk ki, de a középső csoportmérkőzésünk nem egy kurta bekezdést, hanem egész estés filmet érdemelne. A Marseille-t ellepő magyar szurkolókkal és egy olyan csapattal, amelyet nagyon régen láttunk így, félelem és megalkuvás nélkül harcolni.
A napnál is világosabb volt, hogy azon az estén a magyar csapat egyszerűen nem kaphat ki. Attól a tomboló örömtől, ami Saevarsson öngólja után az egész Velodrome-ot egy hatalmas boldogságkatlanná változtatta, még most is lúdbőrözünk.
A világhírű magyar szurkolók
A hokivébék után a fociválogatott drukkerei kissé irigykedve nézhették a képeket a magyar válogatott szurkolóiról, és olvashatták, hogy még Kanadában is az ő nagyszerűségükről cikkeznek – teljes joggal. Ezen az Eb-n viszont a magyar focidrukkerek is megmutatták, hogyan tudnak szurkolni, és, hogy milyen egységben állnak a csapat mögött.
A marseille-i stadionban volt egy-két kellemetlen mozzanat, de amikor az amerikai NBC televízió a 20 (30?) ezer magyar szurkoló vonulásáról ír, két őszinteségig ittas, de még beszámítható angol drukker pedig fátyolos szemmel mondja nekünk Saint-Étienne-ben, hogy "Magyarok? Úristen, nektek vannak a legjobb szurkolóitok az Eb-n!", akkor kihúzhatjuk magunkat.
A Velodrome-ban történteken kívül szinte egyetlen rossz szó sem érhette a magyarokat: saját szememmel láttam, ahogy Lyon belvárosában együtt buliztak angolokkal, osztrákokkal, németekkel és portugálokkal – a helyi rendőrség asszisztálása mellett.
+1
Magyar újságírók utoljára 1986-ban jártak úgy világversenyen, hogy a fociválogatottunk is ott volt a tornán. Azóta csak külső szemlélőként jutott hely nekünk. Odajött hozzánk a Marca és az A Bola munkatársa, hogy a csapatról kérdezzen, a vállunkat veregette a svéd Expressen újságírója, és még egy szabadúszó japán kollegina is lelkesen jegyzett le mindent, amit a fiúkról mondtunk. Egy kicsit mi is sztároknak érezhettük magunkat, amiért nem lehetünk elég hálásak a csapatnak.
Polyák Attila (fotóriporter)
A marseille-i éjszaka
Őszintén megvallva, eleinte kicsit féltünk, hogy Marseille-ben nehogy történjen valami balhé a második magyar meccs előtt vagy után, de szerencsére minden rendben zajlott. Sőt.
A meccs előtti napon a régi kikötő körül szinte csak magyar beszédet lehetett hallani a kora hajnali órákig. Az egyik kis utcában, közvetlenül a lehorgonyzott hajók és az ír kocsma között, egy nagyjából 100-150 fős magyar brigád vert tábort, mellettük pedig ugyanannyi izlandi szurkoló. Asztalon, padon, ablakban, mindenhonnan lógtak a drukkerek, és felváltva fújták a rigmusokat.
Először a magyarok, majd válaszoltak az izlandiak. A krimó végül bezárt, ekkor a szurkolók úgy döntöttek, felfüggesztik a versenyt a meccsnapig, kiszáradt torokkal nem lehet ezt bírni. De mielőtt mindenki elindult volna, előbb elénekelték a magyar, majd az izlandi himnuszt. Megtapsolták egymást, koccintottak, és mindenki ment a maga útjára.
Egyenlítés egy öngóllal
Már Szalai góljánál akkor is ordítottam a fényképezőgép mögött, de számomra az a pillanat hozta el a legnagyobb katarzist, amikor Izland ellen egyenlítettünk. Abban a pillanatban nem is tudtam, öngól-e, vagy Böde rúgta be, netán a védő és a magyar csatár együtt, de mindegy is volt.
Felrobbant a stadion. Annyi energia szabadult fel, hogy ha ezt állandósítani lehetne, Paks 2-t rögtön sztornóznák. Ekkor éreztük először, tényleg továbbjuthatunk.
Vesztettünk, de nem sírunk
Amikor a belgák ellen megettük a negyedik gombócot, és még mindig teli torokból ordították a lelátón, hogy Ria-Ria Hungária. Senki nem szidta a játékosokat, kicsit szomorkodtunk, de a végén mindenki úgy ment haza: csoda, hogy ez a csapat eddig eljutott.
Dajka Balázs, újságíró
Egy gól, és utána egész este mosolygás
Már úton voltunk az első Eb-meccsre Bordeaux-ba, és még mindig nem kapott el a meccsláz. Persze, kissé felhúztam magam, amikor a nizzai reptéren láttam, milyen magabiztosak az osztrákok, de közben ezt jó jelnek is vettem.
Azért nagyon jó érzések fogtak el, amikor az Angliát idéző bordeaux-i időjárásban magyarok gyűrűjében vonultunk be a stadionba, a himnusz alatt pedig összevissza kavargott minden a fejemben, az egyik percben megöleltem volna mindenkit, aki piros-fehér-zöldben van a lelátón, a másikban meg hadvezérként üvöltöttem volna a játékosoknak, hogy
itt ma nem kaphattok ki.
Alaba kapufájánál, nincs rá jobb szó, beszartam, hogy kezdődik újra elölről, és ennek most is csúnya vége lesz, aztán ahogy megnyugodott a csapat, én is láttam, hogy nem olyan jók ezek az osztrákok. Sőt, kezdtem elégedetlen lenni, hogy miért nem vagyunk bátrabbak, aztán Szalai góljánál a széket kirúgva ugráltam a sajtótribünön, de némi félsz még ott volt bennem a kiállítás után is.
Aztán jött az az indítás Priskintől, Stieber már csak a kapusra vezette a labdát, azt lehetett érezni, hogy az osztrák nem éri utol, mellettem az összes magyar kezdett felemelkedni a székről, és ahogy jobbal alábökött, egy fél stadionnyi szurkolóval szuggeráltuk a labdát, hogy jó helyre hulljon. Aztán jöhetett az újabb tombolás, majd egy hatalmas sóhaj, és egy egész estén át tartó mosoly.
Mintha az egész ország ott lett volna
Amikor a belgák elleni meccs után megkérdeztük a játékosokat, hogy mi volt a legnagyobb élményük, a többségük Marseille-t mondta. Pedig ott nem is nyertünk, de az Izland elleni 1-1 elég egyértelműen elindított minket a nyolcaddöntő felé. A marseille-i stadionnak egészen pazar az akusztikája, és amikor 30 ezer drukker rázendít benne, az tényleg olyan élmény, amibe beleborzong az ember.
Nekem mégsem a stadionban történtek maradtak meg legjobban a városból, és még csak nem is a vonulás, amely miatt megállt az élet. A meccs előtti gyülekezés során ötpercenként botlottam ismerősökbe, olyan volt, mintha az egész ország ott lett volna. A korábbi tornákon nagyon irigyeltem, hogy más országok szurkolói részesei ennek a kavalkádnak, nem kívülállók, hanem főszereplők, és most hirtelen mi is azok lettünk, egy Budapesttől 1500 km-re lévő városban kis túlzással minden szembejövő magyarul beszélt.
Nem nyertük meg az Eb-t, de legalább nyomot hagytunk
Nem túl hálás műfaj a meccs utáni interjúé, sokszor a játékosok még a meccs hatása alatt vannak. A magyar csapat egyik legfiatalabb játékosa, Nagy Ádám viszont berobbant a nemzetközi futballba, fizikailag van még hova erősödnie, de jó feje van a játékhoz, és a meccsek után is élmény vele beszélgetni.
Az osztrákok ellen úgy csillogott a szeme, mint egy kisgyereknek, látszott rajta, hogy még dolgozik benne a győzelmi eufória, és a belgák elleni vereség után is minden az arcára volt írva.
Abban, hogy elmondta, ő most borzasztó csalódott, mert úgy jött ide, hogy meg akarja nyerni az Eb-t, abban benne volt minden, amiért ezt a mostani válogatottat szeretni lehet. Korábban mindig a hokisokkal példálóztunk, hogy ők azok, akik ha kikapnak is, mindig bátran játszanak, és kihajtják a belüket a jégen.
Most ugyanezt lehetett érezni a belgák ellen: nem sok esélyt hagytak nekünk, de 0-1-nél volt egy negyedóránk, amikor a levegőben lógott a gólunk, és még 0-2, 0-3 után is mentünk, hogy gólt lőjünk. Hiába miénk az Eb eddigi legnagyobb veresége, még mindig jobb érzés volt focizva kikapni, mint ha sündisznóállásban bekkeltünk volna végig. És amikor egy nappal később a benzinkutas gratulál, hogy mennyire tetszett neki a magyar válogatott, akkor elmondhatjuk, hogy van csapatunk.