A dinamitlábú balhátvéd az Uniao Sao Joao nevű klubban kezdte pályafutását, és a kiscsapatból is be tudott kerülni a korosztályos válogatottba: 1991-ben az ifivébén ezüstérmet szerzett. Két évvel később szerződött a Palmeirasba, amellyel két brazil bajnoki címet is begyűjtött. 1995-ben immár válogatottként igazolt az Internazionaléba, ahol azonban csak egy szezont töltött el, a következő nyáron a Real Madridé lett. Azóta is a királyi gárda egyik legmegbízhatóbb futballistája, és persze a selecaóból is kihagyhatatlan.
Tavasszal is hozta szokásos formáját, mindössze egyetlen meccsről hiányzott a Real Madridban, és egy személyben bejátszotta a teljes bal oldalt. Noha a szabadrúgások most nem mentek neki olyan jól, mint korábban (az év első felében csak egy gólt szerzett), de a királyi gárda egyik legjobbja volt, rengeteget ment előre, és számtalan beadásából lett gól. A legemlékezetesebb megmozdulása a BL-döntőn történt, amikor is egy ilyen felfutását követően beadását Zidane értékesítette, eldöntve a kupa sorsát.
A vébén a nemzeti csapatban nem balhátvédként, hanem bal oldali középpályásként vette őt számításba Scolari mester, hiszen a 3-5-2-es rendszerben Carlosnak ez a poszt felel meg a legjobban, és a játékos nem is okozott csalódást. Csak a Costa Rica elleni találkozót hagyta ki, ahol pihentették őt, a többi meccset viszont végigjátszotta, nem is akárhogyan. Kína ellen futballozott a legkiválóbban, gólt szerzett (természetesen szabadrúgásból), és őt választották meg a meccs legjobbjának. Ugyanez történt vele az európai Szuperkupa döntőjén is, ahol szintén betalált, egy másik beadásából pedig öngól lett. Az ősszel egyetlen percet sem hagyott ki a Realban a bajnokságban, egy gólt szerzett, és a Világkupa-döntőn is remekül focizott. Nemzetközi szinten mindent megnyert az idén, és az Aranylabdát is megérdemelné.