A gyilkos kórral harcoló kislány édesapja a futballtörténelem legnagyobb hősei között
Van egy legenda, amely már soha többé nem törölhető ki a labdarúgás történetéből. Az, hogy az 1992-es labdarúgó Európa-bajnokságot a strandról verbuvált csapat, azaz Dánia nyerte meg. Tény, hogy Dánia a selejtezők során kiesett, és a délszláv háború kirobbanása miatt váratlanul kapta a felkérést, hogy vegyen részt az Eb-n a jugoszláv válogatott helyett. Ám ez a strandról érkezett legenda jobban hangzik, mint amennyi valóságtartalma van. Különben is, ennek az Eb-nek a legnagyobb hőse egy Kim Vilfort nevű dán focista volt, akinek a történetét jóval kevesebbszer említik meg, mint a strandon pihenő dánokét.
Rögtön a hét selejtezőcsoport sorsolásakor nagyot nézett a világ. Ugyanis az 5. csoportba Luxemburg, Wales, Belgium és a Német Szövetségi Köztársaság mellé a sors a Német Demokratikus Köztársaságot rendelte. Franz Beckenbauer, az NSZK csapatfőnöke a sorsolást egy tv-stúdióban nézte, és amikor a golyóból a DDR felirat került elő azt mondta: „nehogy hozzánk jöjjön!" Ugyanis az NDK akkor nagyon erős válogatottat tudott (volna) kiállítani. Elég csak Matthias Sammer, Ulf Kirsten, Thomas Doll, Darius Wosz vagy Andreas Thom nevét említeni. Majd amikor kiderült, hogy összekerül az NSZK és az NDK, Beckenbauer az ilyenkor kötelező kérdésre ezt válaszolta: „Miután remélhetően Belgium, Wales és az NDK egymástól veszi majd el a pontokat, mi fogjuk kvalifikálni magunkat Svédországba."
Közben az NDK állami tévéjében az NDK szövetségi kapitánya, Eduard Geyer pedig ugyanerre a kérdésre ezt mondta: „Az NSZK korántsem az az ideális ellenfél, akivel szerettünk volna találkozni." Még jó. Mit is mondott volna ez a jóember?
A sorsolás után az illetékesek megállapodtak a menetrendben. A két német válogatott első mérkőzését 1990 novemberében Lipcsébe beszélték meg, a másikat egy évvel később Münchenbe. Sőt, a két német szövetség vezetői pillanatok alatt eladták a reklámhelyeket és a tv-közvetítés jogát is az NDK-NSZK találkozókra. Mintha éppen akkor érkeztek volna egy minimum féléves vakációról egy távoli bolygóról, ahová nem érkeztek el a hírek. Ez a sorsolás ugyanis 1990. február 2-án volt. 1989 végén viszont lebontották a két német államot képletesen és valóságosan elválasztó falakat, és a politikusok már csak a pontos dátumról egyeztettek, hogy mikor szűnik meg az NDK, vagyis egyesül a két német állam. Már ekkor biztos volt, hogy erre 1990-ben sor kerül. Vagyis jóval az 1992-es Európa-bajnokság előtt.
„Saját magunk ellen játszunk"— adta a gúnyos címet a Bild a másnapi számában a sorsolásról írt cikkének. Az alcím pedig ez lett: „Micsoda hülyeség!"
A politikusok hamarosan megegyeztek, 1990. október 3-ára tűzték ki az újraegyesülés napját. Vagyis a tervezett NDK-NSZK Eb-selejtező előtti időpontra. Ezt végre megértették a futballvezetők is. Az NSZK által megnyert világbajnokság után amint hazajöttek a nyugati illetékesek, a Majna-parti Frankfurtba hívták a keletieket. Akkor és onnan értesítették az UEFA-t, hogy az NDK válogatottja visszalép az Eb-selejtezőktől.
Franz Beckenbauer, aki mind játékosként, mind csapatvezetőként (megfelelő edzői diploma nélkül nem járt neki a szövetségi kapitány titulus) világbajnok lett, és a döntő után átadta a helyét Berti Vogtsnak azt mondta, hogy sajnálja a világ összes csapatát, mert a keletnémetekkel megerősített egységes német válogatott évekig verhetetlen lesz. Ha nem is veretlenül, de magabiztosan nyerte meg a csoportját Németország. És valóban folyamatosan beépültek a megszűnt NDK legjobbjai.
A selejtezősorozat második mérkőzésén, a Belgium elleni 1-0 alkalmával pályára lépett a későbbi Aranylabdás, Matthias Sammer és a nem is olyan régen a Ferencvárost irányító Thomas Doll. Utóbbi szerezte az első keleti gólt a Wales elleni továbbjutást eldöntő mérkőzésen. Németország magabiztosan kvalifikálta magát a nyolcas döntőbe.
Rajta kívül kiharcolta a részvétel jogát Nyugat-Európából a címvédő Hollandia, Anglia, Franciaország és Skócia. Továbbá két keleti válogatott. Az egyik a Szovjetunió, mely ellentétes folyamaton ment keresztül, mint Németország. Vagyis nem egyesült, hanem osztódott. A selejtezőcsoportját még Szovjetunió néven nyerte meg Olaszország, Norvégia, Magyarország és Ciprus előtt, ám a sorozat közben folyamatosan léptek ki az erőszakkal létrehozott államszervezetből a tagköztársaságok. A kilépők közül néhány megtiltotta focistáinak, hogy szerepeljenek a szovjet válogatottban. Így annak merítési lehetősége folyamatosan szűkült, bár soha nem a lettek, a litvánok, az észtek a grúzok vagy az azeriek voltak abban a meghatározóak. A zűrzavaros 1991-ben a magyar válogatott döntetlent játszott Moszkvában, azzal a bravúrponttal együtt nyolcat tudott összeszedni. Ugyanis csak a két Ciprus elleni találkozót nyerte meg. A Szovjetunió nevű válogatott viszont veretlenül jutott ki Svédországba. Ott már Független Államok Közössége néven játszott.
Jugoszlávia még a Szovjetuniónál is jobb eredményekkel lett csoportelső. Nyolc mérkőzéséből hetet megnyert. Ám a viszonylag békés szovjet széthullással ellentétben ott kitört a polgárháború. A selejtezősorozat közben sorban léptek ki onnan is a tagállamok. Az egyre kisebb Jugoszlávia pedig erőszakkal, fegyverrel reagált az elszakadási törekvésekre. Ebből a futballpályán csak annyi volt észlelhető, hogy folyamatosan változott a keret. Viszont mindig nagyszerű focisták alkották. Ennek illusztrálására elég csak a Dániában 2-0-ra nyerő csapat tagjait felsorolni: Ivkovics, Vulics, Hadzibegics, Katanec, Spasics, Bazdarevics, Susics, Jarni, Jozics, Vujovics, Pancev. De játszott a sorozatban Predrag Mijatovics, Zvonimir Boban vagy Robert Prosinecki is. Méltó ellenfele lett volna a nagy esélyes Németországnak. Talán ez a generáció megcsinálta volna azt, amivel az elődök hiába próbálkoztak. Mert ne feledjük az Eb-k történetében Jugoszlávia 1960-ban és 1968-ban döntőt játszott, 1976-ban bronzmérkőzést, és 1984-ben is ott volt a nyolcasdöntőben. 1992-ben Anglia, Franciaország és a házigazda Svédország mellé sorsolták a nyolcasdöntőben. Június 11-én Anglia ellen kezdett volna.
A jugoszláv válogatott már Svédországban, Leksandban tartózkodott, amikor május 30-án sokkoló hírt kapott. Mivel az ENSZ Biztonsági Tanácsa teljes embargót hirdetett az ország ellen a délszláv háború miatt, ezért kizárták az Eb-ről.
Dragan Sztojkovics, az olasz Verona játékosa ezt nyilatkozta akkor egy svéd újságnak:
Tudunk az otthoni borzalmakról, de mi nem vagyunk bűnösök. Együttesünkbe Horvátország kivételével minden egykori tagköztársaság delegál labdarúgót. Közöttünk a legnagyobb béke honol, számunkra csak a futball és az Eb a fontos!"
Lennart Johansson, az UEFA elnöke akkor, vagyis a rajt előtt kevesebb mint két héttel felhívta a selejtező csoportban Jugoszlávia mögött végző Dániát, hogy küldje el csapatát az Európa-bajnokságra. Richard Möller-Nielsen szövetségi kapitány éppen a konyháját festette, amikor felhívta a főnöke, hogy szedjen össze 22 alkalmas focistát, és irány az Eb! Nem volt ez annyira nehéz, hiszen profi focisták közül válogathatott, akik többsége a később legendává vált hírekkel ellentétben még nem kezdte el a vakációját. Az ismertebbek közül Michael Laudrup volt az, aki valóban a Karib-tengeren nyaralt, de ő már korábban (testvérével, Briannal együtt) kijelentette, hogy nem hajlandó együtt dolgozni Nielsennel. Az Eb-szereplésre való felkérés után négy nappal már összeállt a válogatott, és a Bröndby stadionjában egy felkészülési találkozót is vívott a szovjet válogatott utódjával. Azon a találkozón ott volt a korábbi döntését felülvizsgáló Brian Laudrup is, továbbá az a Kim Vilfort, aki kislánya betegágya mellől érkezett, és ezt nyilatkozta egy újságnak:
Hogy ebben a helyzetben is sportszerű légkör alakuljon ki, és ne érje vád az Eb-re beugró dán válogatottat, azt javaslom, hogy a Dán Labdarúgó-szövetség azt a kétmillió-kétszázötvenezer dollárt, amit a jugoszlávok kaptak volna ajánlja fel a délszláv háború károsultjainak megsegítésére."
A strandról való verbuválás nem fedte a valóságot, ám az tény, hogy Möller-Nielsen és játékosai kedélyes, váratlan vakációnak fogták fel a dolgot. A szövetségi kapitány a mérkőzéseken kívül semmit nem írt elő játékosainak. Mindenki azt evett, ami jól esett neki, oda ment, ahová akart, aki alkoholra vágyott nyugodtan sörözgethetett a meccsek között. Egyetlen közös céljuk volt csupán, hogy ne járassák le magukat.
Tulajdonképpen ezt az első meccsen, az Anglia elleni 0-0-val teljesítették is. A házigazda Svédországtól elszenvedett 1-0-s vereséggel sem volt semmi gond. Nem kellett megvonni a sört az arra szomjazóktól. Még akkor sem, ha két meccsen gólt sem ért el a társaság. Viszont a többi eredmény úgy alakult, hogy ha az utolsó fordulóban legyőzi Franciaországot, akkor az elődöntőbe juthat. Legyőzte, így három ponttal és két rúgott góllal odajutott.
Ott a másik kvartett győztesével, a címvédő Hollandiával találkozott. Ahol ereje teljében volt a Rijkaard-Gullit-van Basten tengely, játszott Ronald Koeman, Dennis Bergkamp és védett az a Hans van Breukelen, aki négy évvel korábban a fináléban sorsdöntő szituációban hárította Igor Belanov büntetőjét. Most öt 11-esból egyet sem fogott meg.
Ugyanis a kétszeri dán vezetés után 2-2-re végződő meccs orosz rulettbe torkolt. Van Breukelennek mind az ötöt berúgták, viszont Marco van Basten hibázott. Így a vakáción lévő válogatott Eb-döntőt vívhatott.
A Franz Beckenbauer szerint legyőzhetetlen németekkel. Azzal a csapattal, amely azonban nehezen, sőt némi szerencsével jutott ide. Ugyanis csak a 90. percben szerzett Hässler-góllal tudta döntetlenre menteni a Független Államok Közössége elleni meccset, és ha a FÁK az utolsó mérkőzésén legyőzi a már kiesett Skóciát, akkor Németország a csoportkör után hazautazik. Nem így történt, Hollandia mögött második helyen végezve bekerült az elődöntőbe. Ott pedig „szokásához híven" legyőzte Svédországot.
Így a nagy esélyes és a beugró vívta a döntőt. Utóbbi a '84-es Európa-bajnok, a '88-as Európa-bajnok után a '90-es világbajnokot is legyőzte. Faxe Jensen hamar vezetést szerzett a dánoknak, és a németek hiába erőlködtek a hajráig, nem tudtak gólt lőni. Igaz, mindenki tudta, hogy a németek két korábbi döntőjükben ('76-ban és '80-ban) is betaláltak a 85. perc után. Most azonban a hajrában egy újabb dán találat következett, Kim Vilfortnak köszönhetően. És itt tegyünk egy kis kitérőt.
A percek óta a kapujuk előterét alig elhagyó dán védőknek végre sikerült a labdát az ellenfél térfelére juttatni.
Az indítással felérő felszabadító fejes a német játékosok között egyedül lévő Kim Vilforthoz került, aki csinált egy remek cselt, majd úgy lőtte meg a labdát, hogy az a bal kapufáról a hálóba pattant. Ezzel a lövéssel Dánia Európa-bajnok lett.
A találat szerzőjét társai ünnepelték, ám ő fel sem fogta, hogy a labdarúgás történetének egyik legfontosabb gólját szerezte. Könnyes szemei előtt hét éves kislányának arca jelent meg, aki az övénél nagyságrendekkel nagyobb tétért harcolt abban a pillanatban. Az életéért.
Line Vilfortnál leukémiát diagnosztizáltak, és a kezelések ellenére is válságos állapotban volt azokban a napokban. Kim Vilfortnak eszébe sem jutott, hogy részt vegyen az Európa-bajnokságon. Pedig a csapat egyik legfontosabb játékosa volt.
A kontinens-viadalt megelőző évben őt választották az év labdarúgójának Dániában. 29 évesen akkor volt a csúcson.
Későn érő típus volt, 23 éves koráig egy nem túl erős koppenhágai csapatban, a BK Fremben játszott. 1985-ben a francia Lille-hez igazolt, mely akkoriban korántsem volt olyan meghatározó gárda, mint manapság. Az 1985-86-os szezonban a 10. helyen végzett. Vilfort nem igazán tudott beilleszkedni, és egy év után hazaköltözött. Az ikonikus dán csapathoz, a Bröndbyhez ment. Első ottani szezonjában rögtön bajnok lett a gárdával. Összesen hét bajnoki aranyérmet szerzett ott 12 év alatt. 1988-ban lett stabil tagja a válogatottnak, 1996-ig összesen 67-szer szerepelt a nemzeti csapatban.
Az 1992-es Európa-bajnokság előtt sebtében összehívott keretben is számoltak vele. Ám mind a kapitány, mind a társai tudták, hogy lánya milyen súlyos állapotban van. Az Eb előtt egy héttel játszott a Bröndby stadionjában a Független Államok Közössége elleni felkészülési találkozón, ám nem utazott el társaival Svédországba. A kislányához ment a kórházba. A kezelésekre Line szervezete eleinte jól reagált, felcsillant a remény. Ezért a feleségével egyeztetve úgy döntött, hogy a csapat után utazik. Az Eb első két találkozóján végig pályán volt, ám a Svédország elleni vereség után rossz hírt kapott a feleségétől. Azonnal csomagolt és hazament. Egyébként is úgy tűnt, hogy a következő, Franciaország elleni találkozó lesz az utolsó a dán válogatott számára az Eb-n. Vilfort biztos volt benne, hogy nem tér vissza Svédországba. Ám társai erejét megsokszorozta az a megpróbáltatás-sorozat, melyen Vilfort keresztülment és óriási meglepetésre legyőzték az 1984-ben Eb-t nyerő franciákat. Vagyis várt rájuk az elődöntő. A címvédő és bombaerős Hollandia ellen. Egy dán focista álmaiban is csak ritkán szerepel egy Eb-elődöntő, de Vilfortnak természetesen eszébe sem jutott, hogy elmenjen Koppenhágából. A felesége és a lánya végül rábeszélte. Hisz' mindenki úgy számolt, hogy maximum két napig lesz távol.
Annyi ideig volt, ám közben társaival meghosszabbította a dán csapat svédországi tartózkodást. A 120 perc 2-2-es döntetlenje után 11-esek döntöttek a fináléba jutásról. Vilfort vállalta, hogy rúg. A negyedik párban. Hollandia kezdett, a második párban Marco van Basten lövését Peter Schmeichel kivédte. Dániától az első három játékos nem hibázott. Vilfort 3-3-nál sétálhatott a labdához. Ha belövi, a döntő küszöbére juttatja csapatát.
Egy ilyen büntetőpárbajban soha nem lehetsz biztos, hogy betalálsz. De el kell hinned, hogy sikerülni fog. Amíg a középkörből sétálsz a 16-oshoz minden érzelmet, gondolatot, külső körülményt ki kell kapcsolnod." –
mondta erről a szituációról később.
Magabiztosan rúgta a jobb sarokba a 11-est. Döntőbe jutott a dán válogatott. Pályafutása befejezése után azt mondta, hogy ez volt élete egyik legjobb mérkőzése.
A dánok továbbra is maradtak az Eb-n, Vilfort pedig a meccs után rohant vissza Koppenhágába. Ahogy megígérte. Line egyre rosszabb állapotba került, és az apja minden pillanatban vele akart lenni. Ám végül nem ő döntötte el ezt a kérdést. Hanem a hét éves csöppség.
Line könyörgött az apjának, hogy menjen vissza Svédországba, mert látni akarja, amint hazája hősévé válik.
Kim Vilfort a döntő előtti napon visszatért Svédországba, és Nielsen szövetségi kapitány a kezdőcsapatba tette a toronymagas favorit Németország ellen. A meccsen történteket látta a világ. Kim Vilfort lelkébe senki nem láthatott bele, és el sem tudja képzelni, hogy mi zajlott ott. Korábbi játékostársa, a később Dániát szövetségi kapitányként irányító Morten Olsen ezt mondta róla: „Megalkuvást nem ismerő, győztes mentalitása volt. Bármennyire is reménytelennek tűnt a siker, ő mindig hitt benne."
Sajnos Kim Vilfort csak a pályán győzött 1992-ben. Imádott kislánya, a hét éves Line Vilfort élete utolsó álma teljesült, amikor láthatta édesapját a hősök között. Néhány héttel később elveszítette a saját csatáját a gyilkos kórral szemben.
