2017. március 24-én jelentette be az NHL, hogy a 2017-2018-as szezonban két mérkőzést Stockholmban rendez meg. Nem sokkal később az is kiderült, melyik két csapat fogja a betyárbútort, és röppen át az öreg kontinensre. Nem sokkal később a jegyértékesítés is megkezdődött, nekem pedig az ezt követő harmadik percben meg is volt a belépőm mindkét napra. Talán akkor is így teszek, ha másik csapatok jönnek, Colorado-fanatikusként azonban nem is volt számomra kérdés a svédországi utazás. Mindezt úgy, hogy kevesebb mint két hónappal korábban jöttem haza Amerikából, ahol életemben először volt szerencsém megnézni a csapatot, hét meccsen is.
A hétből hetet elvesztett a klub, ráadásul borzasztó szezont zárt,
csontutolsóként végzett a bajnokságban, az utolsó előtti még csak látótávolságon belül sem volt. Nem igazán érdekelt, úgy voltam vele, hogy amikor csak lehetőségem van, megnézem élőben őket, hiszen 16 éve drukkolok nekik, rajongok értük. A családom és a barátaim mellett az Avalanche a biztos pont az életemben, olyan fanatizmus ez, amit nehéz megértetni másokkal. Még úgy is, hogy a csapat abszolút nem szolgál rá minderre. Az utóbbi évtized egyik legrosszabb klubjáról van szó, amelynek a múltja fényes, a jelene vaksötét, a jövője pedig a legoptimistábbak számára is ködös.
Ennek ellenére vágtam a centit a november 10-i utazásig. Már csak azért is, mert sosem jártam még Stockholmban. Három ismerőssel vártuk izgatottan a Liszt Ferenc reptéren a kapunyitást, ahol aztán több drukker is feltűnt, amit én – szurkolói hovatartozást félretéve – nagy örömmel fogadtam, hiszen az NHL nem tartozik itthon a legnépszerűbb bajnokságok közé. A stockholmi landolás és buszozás után azt viszont meglepődve konstatáltam, hogy a városban jelét sem látni a nagy eseménynek. Sehol egy plakát, egy kipingált busz, de még egy szórólap sem. Később aztán rájöttem, miért: mindkét összecsapásra hónapokkal ezelőtt elkelt az összes jegy, egyszerűen nem volt kinek reklámozni a két meccset. A belvárosban viszont máris megérintett bennünket a hangulat, hokimezes emberek lepték el a tömegközlekedési eszközöket, máshol kisebb-nagyobb szurkolói csoportok verődtek össze.
A legnagyobb az Eurolanche fan clubé volt, ők mintegy 40-50 emberrel vonultak végig a városon, miközben énekeltek, skandáltak, valamint próbáltak kommunikálni egymással, legyűrve a nyelvi akadályokat. A szlovák alapítású szervezet körülbelül 40 különböző országot ölel fel, ezúttal tízéves fennállásának egyik legfontosabb eseményére készült. Érkeztek klubtagok Szlovákiából, Csehországból, Németországból, Ausztriából, Svájcból, Finnországból, Lengyelországból, Angliából, Írországból, Romániából, Horvátországból, Portugáliából, az Egyesült Államokból, Kanadából, valamint a hazaiak, és mi is képviseltettük magunkat.
A meccsek pikantériáját nemcsak a svéd játékosok fellépése jelentette, hanem egy csere is. Matt Duchene, az Avalanche egyik legrégibb játékosa négy nappal az első találkozó előtt új csapathoz került, méghozzá Ottawába, így az első, nem Colorado-mezben lejátszott profi meccsét rögtön exklubja ellen játszhatta. Én azért elvittem egy nevével ellátott pólót, majd meg is mutattam neki, amikor szokásos meccs előtti rutinját követve megjelent a pálya mellett, amit utána percekig kémlelt. Félmosolyt, biccentést és feltartott hüvelykujjat kaptam reakcióként, majd visszament az öltözőbe, mi pedig elfoglaltuk a helyünket. Úton felfelé pont kiszúrtunk egy másik Duchene-mezt, csak ez már ottawás volt, az új számával, 95-össel.
Az illetőnek hamarabb lett ilyen felsője, mint a játékosnak.
Mindkét csapat 17 ponttal várta az első találkozót, a Colorado rajtja felülmúlta a várakozásokat, míg az Ottawa egy kicsit alulteljesített eddig, igaz, 14 mérkőzéséből tizenegyszer pontot szerzett.
Az Avalanche négy svédje közül csak Landeskog játszhatott, Patrik Nemeth és Anton Lindholm sérülés, Carl Söderberg gyermeke születése miatt maradt Denverben.
A Senatorsban viszont mind Karlsson, mind Frederik Claesson, mind Johnny Oduya rendelkezésre állt, a stockholmi közönség legnagyobb örömére. A nézőtéren ugyanis jócskán többségben voltak az Ottawa-szimpatizánsok, ennek több oka is volt: míg a Colorado kudarcot kudarcra halmozott az elmúlt években, addig a kanadai csapat 2007-ben Stanley-kupa döntőt játszott, az előző idényben is gyakorlatilag egyetlen gólra volt a finálétól. Karlsson ráadásul a világ egyik legjobb játékosa és talán a legjobb védője. Természetesen nem csak a két csapat drukkereiből állt a publikum. A „függetlenek" közül a legtöbben Detroit Red Wings felsőt hordtak, jöttek az Avalanche ellen drukkolni, de ez is érthető, az autóvárosiak sikerkorszakában meghatározó szerepet töltöttek be a svéd játékosok. Közülük is a legjobb, bizonyos Nicklas Lidström is tiszteletét tette az Ericsson Globe-ban, óriási üdvrivalgás tört ki, amikor megjelent az óriáskivetítőn, de ugyanez játszódott le akkor is, amikor Mats Sundint szúrta ki a kamera.
A hangulat akkor tetőzött, amikor az első találkozó előtt megjelent a jégen Peter Forsberg, a Colorado Avalanche legendája, hogy elvégezze az ünnepélyes korongbedobást. Néhány pillanattal később a korong valójában is útjára indult, és szerencsére
nem igazolódott be az a félelmünk, hogy a két csapat alibijátékot mutat be, aztán mindenki mehet haza.
Jó iramú, pörgős játékot hozott az első harmad, aztán a 9. percben megszerezte a vezetést a „hazai pályán" játszó Avalanche Nail Jakupov góljával. Nem késett sokat a válasz, 20 másodperccel később a stockholmi Claesson egyenlített Karlsson gólpasszából, amit hatalmas ovációval jutalmazott a Globe népe.
Hét perccel később már a fordítás is megvolt a Senatorsnak, Mark Stone ért bele jól Oduya lövésébe. Mindössze 15 perc telt el, de már az összes ottawás svéd szerzett pontot. A második játékrészben hiába volt hátrányban a Colorado, a Senators játszott jobban, ennek ellenére a 10. percben Alex Kerfoot egyenlített egy jó beleéréssel. Azok után, hogy két nappal korábban még allergiás rohammal került kórházba, már egy góllal és egy gólpasszal állt. Megörökölte a második sort Duchene-től, igyekszik jól kihasználni. Ismét gyorsan jött a „vendégcsapat” válasza, Varlamov kapushibáját a szemfüles DiDomenico használta ki. Öt perccel később Matt Nieto egyenlíthetett volna, de büntetőjébe bravúrral kapott bele Craig Anderson. A harmadik harmadban is megmaradt az Ottawa fölénye, mégis tudott egyenlíteni a Colorado, amikor egy szép háromszögezést Nathan MacKinnon fejezett be egy szerencsés „lövéssel”. Több találat már nem született a rendes játékidőben, jöhetett a hosszabbítás.
Még nincs vége, kérjük, lapozzon a folytatáshoz!
