Élsportolóink műveltségéről

 

Népsport:

Amikor a sportolók neveléséről esik szó, legtöbbször csak arra gondolunk, hogy a sportembernek fegyelmezettnek, sportszerűen élőnek, tisztességtudónak, öntudatosnak kell lennie. Lényegesen ritkábban kerül szóba élsportolóink műveltsége, általános képzettsége, tanultsága. Erről is lehetne pedig éppen eleget beszélni, mert javítani, nevelni való itt is elég sok akad.

A sporttól távol állók között sokaknak az a véleménye, hogy az élsportolók zöme megelégszik testi erejével, izmainak fejlettségével, ám amikor az agybeli képességeket osztogatták, nem állt kétszer sorba. Azt is mondják, hogy ritka az olyan élsportoló, aki másról is tud beszélni, máshoz is hozzá tud szólni, mint sporttémákhoz.

Kell-e sportműveltség a sportolónak?

A vád meglehetősen súlyos és ha így megfogalmazva túlzás is, van némi igazság benne. Az utóbbi években kialakult versenyzőink között egy olyan felfogás, hogy nekik éppen elég volt az általános iskola, esetleg a középiskola, minek tanuljanak tovább. Különben is a napi munka, a kemény, sokszor többórás edzés után igazán nem kívánhatja tőlük senki, hogy még tanuljanak is. Ennél azonban sokkal szomorúbb, hogy akadnak edzők, sportvezetők is, akik fejbólintással válaszolnak ezekre a kifogásokra és semmi mással nem törődnek, csak hogy időben érkezett-e versenyzőjük az edzésre s milyen formában van.

Egyik élsportolónkkal beszélgetve szóba került néhány olyan név, történelmi adat, amely éppen az ő sportágának egy-egy határköve. Az élsportoló ült és hallgatott, aztán kissé röstellkedve vallotta be, hogy ő bizony nagyon keveset hallott ezekről. A válasz meglepő volt. Vajon milyen szakember, milyen olimpiai reménység az, aki még csak azt sem tudja, hogy honnan származik, miből alakult ki az a sportág, amely az ő életének tetemes részét foglalja le, kik voltak azok, akik éppen azokkal a képességekkel lettek világhírűek, amelyekből ő is rendelkezik több vagy kevesebbel? Jóval gyakoribb aztán az olyan élsportoló, aki saját sportját ismeri ugyan, de a többi sportág eredményeiről, hasznáról, céljáról már csak igen keveset tud, csak halvány fogalmai vannak világcsúcsokról, olimpiai bajnokok nevéről.

Pedig az élsportolók sportműveltsége magától értetődő dolognak látszik. Idejük nagy részét sportolók között töltik, barátai társaságuk jelentős része sportolók közül kerül ki, nagy világversenyeken vagy hazai sporteseményeken éppen elég alkalmuk van más sportág versenyeit végignézni, közelebbi ismeretségbe kerülni edzőkkel, versenyzőkkel, sportújságokat és sportkönyveket olvasni, tágítani műveltségüket.

A sportoló általános műveltsége

A sportműveltség azonban csak egy elenyészően kis része az általános műveltségnek. És ezzel vajon hogyan is állunk? Általánosságban nem a legjobban. Élsportolóink legtöbbje már többször járt külföldön, de még ma is igen sok olyan akad közöttük, aki anyanyelvén kívül csak a "nemzetközi kézjeleket" ismeri, meg sem tud mukkanni más nyelven. Akadnak közöttük, akik már beutazták a fél világot, de bizony néhány apróságon kívül kevés dolgot láttak, jártak Rómában és nem néztek meg egyetlen híres épületet vagy szobrot sem, versenyeztek Párizsban, de a Louvre megcsodálására nem szakítottak maguknak időt. És itthon amikor hazatértek, ismét csak nem volt idejük olvasni, művelődni, továbbtanulni.

Az ötvenes évek elején az iskolák, az oktatás és a kultúrpropaganda által kialakított és közvetített műveltségkép, műveltségeszmény igen jelentősen eltért a korábbitól, a rövid koalíciós korszakra többnyire jellemző humánus és demokrata beállítottságtól, a nemzeti kultúra ideálképétől. A változások egy része inkább formális volt, a műveltség tárgykörébe tartozó fogalmak mindegyike kiegészült a szocialista jelzővel. Ezt követően csakis szocialista kultúráról, művelődésről, irodalomról, színházról, filmművészetről eshetett szó. A változás lényegi része azonban a tartalmi egységesítés és a redukció volt. Előtérbe kerültek a napi politikai-ideológiai elemek, s a műveltségképből - csakúgy, mint az oktatandó ismeretek köréből is - kikerült mindaz, ami a legcsekélyebb mértékben is megkérdőjelezte a szocializmus dogmatizált eszméit. A népművelés tudományos megalapozása érdekében 1951-ben Népművelési Intézet létesült

Hiba volna az általánosítás, hiszen ma már jócskán akadnak kivételek is. Vannak olimpiai bajnokaink, akik több nyelven beszélnek, s nemcsak élvezői hanem tanult megértői is a zenének, "mellesleg" mérnöki vagy tanári diplomával is rendelkeznek és nem jönnek zavarba, ha például irodalomról esik szó. Tudunk NB I-es labdarúgó-csapatról, amelynek legtöbb játékosa egyetemet végzett vagy egyetemre jár, ahol talán először nem is tanulási vágyból, inkább büszkeségből érettségizett le mindenki, mert tanultság dolgában sem akart a másik mögött maradni. És érdekes, de egyáltalában nem érthetetlen módon ezek az élsportolók valahogy az eredményekben sem maradtak el, sőt látókörük szélesedése folytán többet foglalkozva saját sportáguk és a sport egészének kérdéseivel, gyakran eredményeik még jobbak is lettek.

Ki törődjék a sportoló műveltségével?

http://mek.oszk.hu/

Az élsportolók műveltségének gyakori fogyatékossága miatt azonban nem okolhatók kizárólag az edzők, akik hivatásuk folytán a legbensőbb kapcsolatot tartják a sportolókkal. Megkívánhatjuk-e tőlük, hogy a sokszor túlságosan is fárasztó edzések levezetése után még a fiatalok iskoláztatásával is foglalkozzanak? Ami saját sportáguk történetét, múltját, eredményeit illeti - ez feltétlenül megkívánható. A jó edző meséljen sokat róla, hogy honnan eredt kedvenc sportjuk, kiket válasszon a sportban mintaképül az ifjú, milyen elveket, eredményeket tartson szem előtt. Az ilyen beszélgetések felkeltik a fiatal sportember érdeklődését, még jobban megkedveltetik vele sportágát és művelik is egyben. Az edzőnek arra is időt kell szakítania, hogy szemmel tartsa a többi sportág edzésrendszerét, eredményeit, tapasztalatait s ezekből is adjon át sportolóinak többet, kevesebbet.

A versenyző fejlődését, műveltségét szemmel tartani fontos kötelessége a szakosztályvezetőnek is. Akaratlanul is sokszor szóba kerül a magánélet, a szórakozás, a színházba vagy moziba járás, a szabadidő eltöltésének problémája. Megtudja azt is a vezető, hogy sportolója olvas-e, tanul-e tovább, és ha nincs megelégedve a fiatal sportoló fejlődésével, a szülők segítségét kérve terítheti vissza őt a helyesebb útra. Nem kíván ez a munka különleges felkészültséget vagy áldozatot. Szakosztályi megbeszéléseken, utazások alatt mindig van alkalom rövid kis előadására, vitára, egy-egy könyv ismertetésére, film, színdarab témájának megvitatására, közös szórakozások megszervezésére. Lehet ez kezdetben érdekes film, később klasszikus színdarab és egy fél esztendő múlva esetleg már festészeti kiállításra is együtt járnak majd a versenyzők.

Végül, de semmi esetre sem utolsósorban beszélnünk kell a sportkörökben nemrégiben megalakított DISZ-szervezetek fontos feladatairól. Éppen a kultúráltabb élet, a sportolók összefogása és a fiatalok műveltségének elősegítése volt létrehozásunknak egyik fontos indoka. Ennek eddig inkább kevésbe, mint többé feleltek meg. Akadtak sportkörök, mint például a Bp. Vasas vagy a Bp. Dózsa, ahol már tartottak zeneesteket mikrobarázdás lemezekkel vagy irodalomtörténeti előadásokat, sokhelyt azonban fejjel mentek a falnak, rögtön a legnehezebbekkel kezdték. Az előadás ugyanis nem minden, úgyis éppen elég ilyen értekezletszerű időtöltést követel az élet a sportolótól is. Sokkal többet ér, ha a DISZ-szervezet vezetői közelebbről ismerkednek meg egy-egy szakosztállyal, és a szakosztály keretein belül, ahol természetszerűleg otthonosabban érzi magát a versenyző, keresnek és találnak alkalmat az általános ismeretek bővítésére.

És az élsportolók? Vajon mi az ő feladatuk? Mindenekelőtt nemcsak valahol magunkban mélyen, hanem őszintén beismerni, hogy az erős kar, a külföldi utazás még nem minden, mert a gyorsaság, a ruganyosság rövidebb-hosszabb idő múlva eltűnik, de a műveltség, az amit tanultak, mindig az övék marad. És jól tudjuk, minden ember annyit ér, amennyit megtanult, amennyire művelt és okos. Ha ezt már jól észbe véstek, akkor akár 20 vagy 30 évesek, gondoljanak jövőjükre is, lássák be, hogy mennyire lealázó saját magunk számára, amikor egy földrajzi névről vagy történelmi adatról semmit sem tudnak, vagy ha külföldön járva ujjmutogatással képesek csak megértetni, hogy mit is akarnak. És ha ezt belátták, már valószínűleg nem kell annyit "agitálni" őket, hogy művelődjenek.

Molnár Miklós

Korábban:

Brüsszel-Párizs-Lyon

Portugália-Magyarország

Hogyan lehet megmenteni a magyar futballt?

Brüsszeli visszhangok

A jobb erőnlét döntött Brüsszelben

Első vereségünk a Népstadionban