A Rajk-ügy

 

(részlet)

1949. május 30-án késő este egy ÁVH-s különítmény, Péter Gábor személyes irányításával, elhurcolta lakásáról Rajk László külügyminisztert, országgyűlési képviselőt. Az eljárás minden tekintetben jogszerűtlen volt: az Országgyűlést, a kormányt nem értesítették előre, sőt a Magyar Dolgozók Pártja választott vezető szervei is csak utólag járultak hozzá a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság tagjának letartóztatásához. (Másnap reggelre, május 31-ére hívták össze a Központi Vezetőség ülését, de azon még nem számoltak be Rajk és társai sorsáról.) Rajk elfogatásakor már két hete az ÁVH kezei között volt Szőnyi Tibor képviselő, a KV tagja és káderosztályának vezetője helyettesével, Szalai Andrással együtt; őket ugyancsak a törvények és pártnormák felrúgásával fogták le, Rákosi és szűkebb klikkjének utasítására. Szőnyi sorsában napokon belül osztozott svájci emigránstársai közül Balabán Péter, Demeter György és felesége, Dobó János és felesége, Földi Iván, Kálmán András, Kojsza Ilona, Vági Ferenc és még néhány, a háború után Nyugatról visszatért emigráns. Május 23-án Cseresnyés Sándorral kezdték meg Rajk volt munkatársainak előállítását.

Miért éppen Rajk?

Közismert, hogy a sztálini rendszert és másolatait kirakatperek jellemezték, e perek egyik funkciója a diktatúrát igazoló ellenségkép kialakítása, másik funkciója a vezetésen belüli hatalmi harcokban a vesztes elítélése. Ha a két szerep nehezen illett össze, a vádlottak körét megfelelő kombinációval kellett kiegészíteni. A Mindszenty-per "sikerén" felbátorodott Rákosi-klikk, valamint az ÁVH és szovjet tanácsadói elérkezettnek látták az időt egy szovjet típusú a párton belüli ellenséget leleplező per lefolytatására.

Mikor 1949. január 30-án az ÁVH engedélyt kapott Szőnyi és Szalai telefonjának lehallgatására, a kezdeményező Farkas Mihály még amerikai irányítás alatt álló, emigráns "kozmopolita" értelmiségiekből álló kémcsoportot akart produkálni. Ekkor még fel sem merült a nyomozás céljai között, hogy Rajk vagy éppen Pálffy György ilyen kémcsoporthoz tartozhatna.

Szőnyiék amerikai, OSS kapcsolatai után érdeklődtek, szovjet mintára egy nyugatos - kozmopolita - zsidó értelmiségi kémpert akartak rendezni, mindenki okulására és a kozmopolita elemek megfélemlítésére. Minden jel arra mutat, hogy kezdetben a szovjet tanácsadók is az ilyen elképzeléseket támogatták. 1949. májusában már egy hete folytak a letartóztatások, s a tucatnyi gyanúsított kínvallatása meghozta az első "sikereket": a hamis vallomásokat. Ekkor jött el Farkas Mihály és Péter Gábor nagy pillanata: elhatározták, hogy a Szőnyi-ügyből Rajk-ügyet csinálnak, hogy megszabaduljanak vetélytársuktól. Rajk telefonját május 23-a után kezdték el lehallgatni, ekkor tartóztatták le régi munkatársait: Cseresnyés Sándort, Szász Bélát, majd másokat is.

Ellentéte Farkassal és Péterrel még 1946-ban kezdődött, mikor kinevezték belügyminiszternek és komolyan vette, hogy ő a miniszter. Első olvasásra ez nem tűnhet nagy hibának. Csakhogy mi következett belőle? Komolyan vette azt is, hogy a rendőrség államvédelmi osztálya az ő miniszteri hatáskörébe tartozik. Tehát utasításokat adott Péter Gábornak, számon kérte azok végrehajtását, beosztottai jelenlétében bírálta. Mi több, a Magyar Közösség "összeesküvési" ügyében indított eljárást napról napra maga irányította. Rajk minisztériumi munkája befejeztével estefelé átment az ÁVO-ra, leült Péter íróasztalához, és órákon át eligazítást tartott. Pétert ez annyira bántotta, hogy egy-két eset után, mikor jelentették Rajk érkezését, fáradtságára hivatkozva hazament.

A Rajk-ügy felülvizsgálatára készült 1954. október 19-i jelentés szerint (BM-vizsgálati főosztály): "Rajk László és Péter Gábor között igen komoly személyi ellentét volt, mely abból fakadt, hogy Rajk László mint belügyminiszter ellenőrzést gyakorolt a Politikai Rendőrség, illetve az Államvédelmi Osztály felett. Ezt Péter nem jó szemmel nézte, féltékeny volt rá és nem fogadta el Rajkot vezetőjének - Rajk László viszont igen rossz véleménnyel volt Péterről, akit gyenge képességűnek tartott, de lebecsülte az egész Államvédelmi Osztály munkáját is."

Csakhogy ekkor, a hatalomért folytatott harcban Rákosinak még szüksége volt Rajkra, sőt bizonyára lehetséges utódjának tekintette. 1948 áprilisában magához rendelte Pétert, és Farkas Mihály jelenlétében összeszidta - hagyjon fel a Rajk elleni intrikákkal, vegye tudomásul, hogy Rajk mint PB-tag és belügyminiszter "felelős az ÁVO munkájáért."

Farkas Mihály nem vette védelmébe Pétert Rákosi előtt, de négyszemközt már korábban is biztosította együttérzéséről. "Nem tudom - így Péter Gábor - megengedhetem-e magamnak azt a mondatot, hogy Rajk népszerűségének növekedésével párhuzamosan tapasztaltam Farkas Mihály féltékenységének növekedését. Maga Rákosi mondta 1956-ban: "Farkas Mihály mindenki ellen áskálódott, különösen a mindenkori belügyminiszter ellen."

Rajk hibája volt, hogy nem vette tudomásul: az igazi hatalom letéteményese az, akinek - mint Farkasnak, Péternek - megfelelő moszkvai kapcsolata van. Rajk soha a Szovjetunióban nem élt, oroszul nem tudott, nem is keresett saját szovjet kapcsolatot magának. (Akár Kádár, aki azonban mint Rajk ellenlábasainak szövetségese lett belügyminiszter.)

Rajk magatartása külügyminiszteri kinevezése után azt mutatja: tudomásul vette, hogy mint első vonalbeli politikust félreállították. Addig sokan panaszkodtak fölényes, kioktató modorára; mint külügyminisztert inkább szórakozottnak, visszafogottnak jellemezték.

Rákosi ekkor még nem gondolhatott további lépésekre, sőt az 1949-es választás előtt Rajk még a Népfront főtitkára is lett - talán nem fontos, de látványos pozíció. Farkasnak, Péternek azonban ez is sok volt, és mikor a "svájci imperialista kémcsoport" ügye az előkészítés stádiumába került, váratlan húzással azt követelték a vádlottaktól: vallják be, hogy Rajk volt a főnökük, a "rezidens".

Bár Rajk neve a köztudatban a régi közigazgatási tisztviselők tömeges elbocsátásával, a "B-listázással" kötődött össze, párton belüli ellenfelei azt kifogásolták, hogy túl sok régi tisztet, tisztviselőt tartott meg és helyezett vezető beosztásba. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen szál, ami a valóságban összekötötte Szőnyivel és Szalaival: azok is szerették volna felhasználni az olyan szakembereket, akiknek nem volt kompromittált, fasiszta múltjuk.

Rajknál nem az a sajátos vonás, hogy voltak gyanakvó ellenségei, hanem hogy nem tudta megőrizni régi barátai nagy részét. A hatalom bűvöletében fennhéjázó, lekezelő volt gyakran velük szemben.

Maga Kádár szabadulása előtt így jellemezte Rajkot: ő Rákosit és Révait kivéve "a többi vezető elvtárssal magát egyenlő értékűnek, a fiatalabb nemzedékből való pártfunkcionáriusok fölött önmagát toronymagasan kiemelkedőnek tartotta... Bárkivel is állt szemben, akár nála nagyobb tudásúakkal... szenvedélyesen szeretett sokat és kioktató hangon beszélni. Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny, fölényes természete és modora volt."

Végül már több volt az irigye, mint a barátja. Az 1949-es képviselő-választások napja május 15-ére volt kitűzve, addig Rákosi nem adott engedélyt a letartóztatásokra. Közben Fieldre vetették ki a hálót. Field az új népi demokráciák valamelyikében szeretett volna letelepedni - ami persze még gyanúsabbá tette. Ezért kereste fel régi ismerőseit Kelet-Berlinben, Prágában, Varsóban, majd ismét visszatért Prágába, remélve, hogy valahol csak meghálálják önzetlen segítségét. Így is történt. Farkas elintézte, hogy megrendezzék Field elrablását; május 11-én Szűcs Ernő kommandója, a prágai kollégákkal együttműködve és az MGB tudtával, szállodája elől hurcolta el Fieldet. A Field-ügyet felderítő kat. pol.-t sem az előkészítésbe, sem a végrehajtásba nem vonták be.

Field először a valóságnak megfelelően adta elő az 1944-es történetet, de hamarosan megértették vele, hogy mire van szükség. Május 17-én "beismerte": Szőnyi az ő közvetítésével az OSS ügynöke lett, és itthon az volt a dolga, hogy OSS ügynököket helyezzen el a párt- és államapparátusban. A kikényszerített vallomás kézhezvétele után az ÁVH azonnal, mindenféle ellenőrzés vagy előkészítés nélkül, letartóztatta Szőnyit és Szalait, ami világosan bizonyítja, hogy az elhatározás előbb született meg, mint Field rég várt "beismerése". Hasonló sietséggel folytatódtak napról napra a letartóztatások.

Kádár János 1956-ban így nyilatkozott: "Rákosi elvtárs Farkas Mihályt bízta meg, hogy megfelelő körülmények között hallgassa ki Szőnyit, és győződjön meg arról, vajon vallomása reális-e. Majd Rákosi elvtárs közölte velem utólag, hogy mikor Szőnyi ezen vallomását megkapta, először nem akarta elhinni, és arra gondolt, hogy Péter Gábor csinált itt valami rendben nem lévő dolgot személyi bosszúból a Rajk iránt ismert, több évvel korábbi keletű ellenségeskedése alapján. Megmondta Rákosi elvtárs azt is, hogy álláspontja akkor változott meg, amikor Farkas Mihály visszajött és jelentette, hogy a dolog teljesen rendben van, a vallomás reális. Én nem tudván, miről van szó, véletlenül (Farkas Mihályt és Péter Gábort keresve) betoppantam, s így szemtanúja lehettem ezen »leellenőrző« kihallgatásnak...", amely "úgy nézett ki, hogy Farkas Mihály, Péter Gábor, Szűcs Ernő és más ÁVH-tisztekkel körülvéve állt az asztalfőn, üvöltött a félelemtől se eleven, se holt Szőnyire, olyanokat: 'maga utolsó csirkefogó, kém, ne hazudjon, vallja be: kém volt Rajk vagy nem volt kém?"

Május 30-án reggel egy szűk körű megbeszélésen, melyen Rákosi, Farkas, Gerő és Kádár vett részt, határozták el Rajk aznap esti letartóztatását. Kádár vállalta, hogy napközben leköti Rajkot - előbb tárgyaltak, majd délután sakkoztak, közben Rajk fogadta Károlyi Mihályt és a francia követet, akik észrevették, hogy gondolatai messze járnak... Egy nappal Rajk előtt tartóztatták le régi munkatársát, Marschall László ezredest, akit már februárban elhelyeztek a belügyből - a Népsport szerkesztőjének. Rajkot 30-án késő este az ÁVH Eötvös úti titkos villájába vitték, feleségét öt hónapos csecsemőjével egyelőre háziőrizetben tartották. A Központi Vezetőség másnapi ülésén még nem közölték a letartóztatottak nevét. Rákosi általánosságban utalt a pártba behatolt ügynökök leleplezésére. Rajk letartóztatásáról csak a titkárság tagjainak szűkebb körét tájékoztatta aznap.

Társadalmi Szemle, 1992. 11. sz.