Miért éppen apátsági?
Zoltán nagypapája ’82-ben vett szőlőt a hegyen, lett kis pince, ő meg minden nyáron ott gyerekeskedett. A nagypapa halála után egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ez a történet véget érjen, meg persze addigra már meg volt fertőzve a bormániával. Ahogy lehetősége adódott, megvette az egykori somlói Apátsági Pince környéki területeket. Mindössze három hektár. Maga az épület a pannonhalmi apátságé volt, innen a név. Fazekas Tibor, Balogh Zoltán társa és borásza azzal büszkélkedhet, hogy neki már a nagyapja is ebben a pincében dolgozott. Pincészetüket a furmint és a juhfark fajtákra alapozták, mert a nagyszülők útmutatása szerint ezekkel érdemes ott foglalkozni.
Hogy lehet az, hogy egy 19. századi szőlészeti könyvben azt olvastam, a juhfark másodlagos, hitvány fajta, ki kell vágni? Úgy, magyarázza Balogh Zoltán, hogy két juhfark létezett. Az egyik a dél-pannon borvidékeken csomorika néven ismert szőlő, amit a svábok juhfarkként (Lämmerschwanz) fordítottak le maguknak. A másik az észak-balatoni szőlőfajta. Somlón a furmint volt a fő fajta, kiegészítői voltak a juhfark és a sárfehér. A juhfark ugyanazt tudja, mint az olaszrizling, csak sokkal jobban. 2001 óta szüretelik, mostanra már kiismerték valamennyire. Fél, másfél kilós tőkénkénti terhelés mellett mindig megbízható termést ad.
Kamu, hogy a somlói a nászéjszakák bora
Somlóval és a juhfarkkal kapcsolatban nem ez az egyetlen tévhit. Máig masszívan tartja magát az a buta városi legenda, miszerint a juhfark a nászéjszakák bora. Állítólag a karakteres somlói savak miatt szerették a Habsburgok a juhfarkot, melyektől a fiú utód nemzését várták. Igen ám, de minek, ha egyszer a Pragmatica Sanctióval a Habsburgok törvénybe iktatták a nőági örökösödést?
Balogh Zoltán ismer olyan szakmabeli öreg motorost, aki ott volt, amikor ezt a félresikerült marketinget megpróbálták ráhúzni a somlói borra. Ennél már az is hatékonyabb volna, ha a somlói a szerda esték borának hívnánk. Abból ugyanis sok van, nászéjszakából meg általában csak egy-kettő. Be is csukhatnák a boltot, hogyha somlóit csak azon a jeles eseményen innának az emberek. Egyébként ez a nászéjszakás sztori olyan sikeres, hogy ilyet is olvasni az interneten:
„Hosszú időkre vetített statisztika szerint több mit 20%-kal több fiú születik a Somló-hegy közelében”.
Pedig az is nagy marhaság, vagy amolyan hímsoviniszta duma, hogy a somlói férfias bor. „Az a vicc, hogy az Apátsági Pince borrajongóinak nagy része nő, aki rajong a testes, koncentrált, erős borokért. De ha elfogadjuk azt, hogy mi, férfiak rajongásunk egyik tárgyát rajongásunk egy másik tárgyához hasonlítsuk (persze ezzel eszem ágában sincs a nőt tárgyiasítani), akkor azt is el kell fogadnunk, hogy női szemmel lehetne a somlói egy George Clooney.”
Egyébként meg ne felejtsük el, hogy az elmúlt időszak legjelentősebb somlói kezdeményezése egy nőnek, Cartwright Évának köszönhető. Ő nyitotta meg a hegyen a Somlói Borok Boltját, olyan közösségi helyet teremtve ezzel, ahol egy polcra került az összes somlói bor, függetlenül attól, hogy ki készítette. Ezek között ott vannak azok a borok, amelyek alátámasztják Balogh Zoltán lelkes-patetikus megjegyzését, miszerint a Somló nem borvidék, hanem egyike a balatoni borrégió grand cru, azaz első osztályú területeinek. Ez azt jelenti, hogy a homogén, bazalttufa alapú hegynek nincs gyenge területe. Bármelyik pontján lehet nagy bort készíteni. Persze ahhoz kell egy nagy formátumú ember, aki felnőtt a feladathoz.
Mi az, hogy kézműves?
Ma majdnem minden borászat kézművesnek tartja magát, tehát senki sem az. Viszont nincs egyetlen törvény, szabályzat, egyesület sem ma Magyarországon, amely ennek a szónak új jelentést adna. Balogh Zoltán szerint ugyanis a kézművesség nem csak az autentikus bor szinonimája, hanem az adott borrégió élhetőségének, a helyiek foglalkoztatottságának garanciája is kell, hogy legyen.
Somló környékén van vagy fél tucat falu, az itt élő embereknek az utolsó lélekig a hegyre kellene alapozniuk a megélhetésüket: szőlészettel, borászattal, borturizmussal kapcsolatos szolgáltatásokkal, vendéglátással, hordógyártással foglalkozni. Ezt neveznénk kultúrának. Ehelyett az van, hogy Somlóvásárhelyen konkrétan lenézik a szőlőmunkást. Nagyobb becsülete van annak, aki elmegy Ajkára a Tescóba árufeltöltőnek. Pedig a szőlőben ugyanannyit kapna vagy még többet. Ráadásul bicajjal a hegy bármelyik pontjára húsz perc alatt elér.”
Balogh Zoltán szerint a borkészítés közösségi alkotás, műhelymunka.”Vegyük észre, hány ember dolgozik azért, hogy egy palack bor fölkerüljön a polcra. A könyvelőtől a szőlő- és pincemunkásokon keresztül a kereskedőig, majd a fuvarosig, aki felviszi a pakkot Budapestre. Minden brand sikere a háttérmunka eredményességén múlik. Ahogy az olimpikon aranyérme az edzőjén, a gyúróján, az orvosán, az úszómesterén.”
Balogh a szőlőmunkásait minden évben felviszi a budai várba, a borfesztiválra, hogy pontosan átlássák, hol ér célba a munkájuk. Máshogy mennek haza ezek az emberek, amikor látják, hogy országosan elismert értéket hoztak létre, hogy puccos éttermekben drágán kínálják a bort, amiben ők is benne vannak. Az nem kérdés, hogy amúgy rendesen meg is vannak fizetve.
„De pusztán attól, hogy lerakom a lóvét az asztalra, még nem indul be senkinek a szíve. Ha észreveszem, hogy el van szakadva a csukája, és megkérem, hogy a következő havi elszámolásba rakjon be egy cipőt, vagy elviszem egy szemészhez, mert nem lát a dioptriájától, azt értékelik. Erre minden munkáltatónak kötelessége lenne odafigyelni. A kézművesség ott kezdődik, hogy a saját birtokomon hogyan bánok az emberekkel. Reveláció volt számomra, amikor a Balaton-felvidéki Scheller birtok Tóth Sándora egy átbeszélgetett éjszaka végén azt mondta, a környezetvédelemmel az a baj, hogy elfelejtjük, a környezetbe az ember is beletartozik. A benne élő embert is védeni kell”.