Tízből kilenc faj eltűnt a Földről a negyedmilliárd éve bekövetkezett tömeges kihalás hatására, az élővilág csak nehezen állt talpra.
A tudomány számára egyértelmű, hogy az oxigénhiány jelentősen hozzájárult a tömeges fajkihaláshoz,
ami a perm és triász földtörténeti kor közötti átmenetet és a Föld középkora és újkora közötti időszakot meghatározta - mondta el Sylvain Richoz, a Grazi Egyetem földtudományi intézetének munkatársa.
"Ilyen körülmények között a baktériumok normális esetben lebontják az elhalt élőlényeket, eközben kénsavat termelnek. Ez főként a tengeri élőlények számára végzetes" - fogalmazott a szakértő.
A kutatók azonban nagy mennyiségben találtak vasat az Omán hegyeiből ebből a korból származó kőzetmintákban, amelyek az egykori trópusi Tethys-óceán üledékéből állnak. A szakértő szerint a vas „elvonja" a ként és piritként megköti az üledékben. Ebben a formájában a kén ártalmatlan és ezért nem okolható a fajkihalással.
A fő "gyanúsított" továbbra is az oxigénhiány marad. A kőzetminták szerint bár nem tartott sokáig, a katasztrófa után időnként újra meg újra visszatért, ezzel ismét kioltotta a rövid, oxigénben gazdag időszakokban kibontakozó faji sokszínűséget.
Ezért ötmillió évig tartott, amíg az élővilág ismét bizonyos mértékben éppé vált.
Ez még geológiai szempontból is nagyon hosszú idő"
- véli Richoz. A kutatás felismerései nemcsak a homályos óidő katasztrófájáról közölnek információkat, hanem mai szempontból is fontosak. "Oxigén nélküli tengeri területek, úgynevezett tengeri halálzónák sok part mentén alakulnak ki most is. Eközben néhol kialakul, néhol nem alakul ki kénsav" - mondta Leopold Krystyn, a Bécsi Egyetem paleontológiai intézetének tudósa.
A perm-triász,(rövidítve P-Tr) esemény volt a földtörténet eddigi legnagyobb, tömeges kihalása. A mintegy 251 millió éve tetőző kihalási esemény a földtörténeti óidő, a paleozoikum (545 millió évtől 250 millió évig) valamint a földtörténeti középkor, a mezozoikum (250 millió évtől 65 millió évig)) határán játszódott le. Ekkor a tengeri fajok 96%-a, a szárazföldi gerinces fajoknak pedig mintegy 70 %-a tűnt el az élet színpadáról.
Szinte csoda, hogy újjáindult az élet e rapid és rendkívül súlyos tömeges kihalás után.
Az élővilágot legjobban megtizedelő kihalási hullámnak a kőzettani és az ősmaradvány anyag vizsgálata alapján két szakasza volt, mintegy ötmillió év különbséggel. A legnagyobb arányú fajpusztulás, a második kihalási hullám idején viszonylag rövid idő alatt játszódott le.
A globális eseménynek bizonyult tömeges kihalás maximuma a dél-kínai meishani szelvény radiometrikus vizsgálata alapján 251,4 millió éve (0,8 millió év lehetséges eltéréssel) volt.
A P-Tr kihalás lehetséges okaival kapcsolatosan több elmélet létezik, az egyik szerint a csaknem kétszáz millió évvel később a dinoszauruszok pusztulását eredményező aszteroida-becsapódáshoz hasonló exterrisztikus,
földönkívüli esemény álhat a hirtelen és tömeges kihalások hátterében.
Az úgynevezett K-T (kréta-tercier) kihalási eseménnyel szemben a P-Tr eseménynél nem sikerült kimutatni mindeddig pusztító aszteroidabecsapódás nyomát.
Számos kutató a perm időszak végi aktív vulkáni tevékenységgel, különösen a kihalási hullám idejére eső szibériai plató, vagy trapp-vulkanizmussal hozza összefüggésbe a tömeges fajpusztulást. Egy bizonyos,
a perm legvégén általánossá lett az óceáni anoxia,
azaz jelentősen lecsökkent a vízben oldott oxigén mennyisége, ami súlyos következménnyel járt a tengeri szervezetekre.
Ezt az egykori óceáni aljzatot alkotó kőzetek vizsgálata bizonyítja, az üledékben élő, járatokat vájó élőlények nyomainak (bioturbáció) hiánya, valamint e kőzetek magas pirittartalma egyaránt kén-hidrogénnel mérgezett, halott, aljzat feletti víztömegekre utal.
Az élővilág csak mintegy 10 millió évvel később, már a mezozoikum első korában, a triász elején kezdett magához térni minden idők legnagyobb fajpusztulásából.