A népszerű tévhit ellenére a cápák nem szeretik az emberi vért, sőt, az ember egyáltalán nincs az „étlapjukon". Ennek az a magyarázata, hogy a cápák élőhelye a tengerek és az óceánok mélye,
mi pedig szárazföldi élőlényekként nem szereplünk a tengeri táplálékláncban.
Hogy a cápát mennyire nem érdekli az emberi vér, több kísérlettel is bebizonyították a tudósok.
Dr. Helen Czerski fizikus, oceanográfus és dr. Tristan Gatridge tengerbiológus egy citromcápákkal (Negaprion brevirostris) teli medencébe kis mennyiségű halvért eresztett - mivel a citromcápa halakkal táplálkozik -, mire azok izgatottak lettek, és odagyűltek a szagforráshoz. Ezután emberi vért csorgattak a vízbe, de arra a halak egyáltalán nem reagáltak.
Ezeket a kísérleteket a búvárok és a cápákkal foglalkozó tengerbiológusok tapasztalatai is megerősítik. Nem egyszer előfordult, hogy a cápákat kézből etető búvár ujjai megsérültek, és vérezni kezdtek,
amire ügyet sem vetettek a ragadozók.
Létezik azonban egy olyan illat, amit a cápa gyűlöl.
E szag, a nekromon, a megölt cápa maradványainak a szaga, amely veszélyre figyelmeztet,
óvatosságra inti az állatot, ezért a cápák a neokromon kibocsátásának helyszínét elkerülik.
Dr. Czerski lemerült a cápákhoz, majd egy nejlontömlőből folyadékformában nekromont bocsátott ki, mire a cápák eltűntek, más halfajok viszont ottmaradtak.
A cápáknak igen kifinomult a szaglásuk, ez túlélésük egyik kulcsa.
Hogy a vért, illetve más testnedveket és a hormonokat is messziről megérzik, nemcsak szaglásuknak, hanem az úgynevezett Lorenzini-ampulláiknak is köszönhető.
A Lorenzini-ampullák a cápák orrában lévő, gélszerű fehérjékből és sókból álló anyagot tartalmazó pórusokból álló szerv, amellyel az állat a mikrofeszültségű impulzusokat, illetve erőtereket érzékeli. A vérsavó magas arányban tartalmaz pozitív töltésű nátriumionokat – csak úgy, mint a vizelet –, és a szagingeren kívül ezt is kiválóan érzékelik a cápák.
A cápa a Lorenzini-ampullák segítségével nem csak a tengeri áramlatok keltette impulzusokat és az élőlények úszása közben keletkező elektromos mezőt észleli, hanem a vérkeringés által kibocsátottakat is: ha a vérben oldott kalciuminonok (Ca2+) mennyisége változik, mikroelektromos impulzusok keletkeznek, amelyeket az állat e speciális szervével érzékel, és az inger az ampullákból kiinduló idegpályákon keresztül az agyba jut.
A bőr membránsejtjei érzékelik a pozitív töltésű kalciumionok mozgása keltette elektromosságot.
A Lorenzini-ampullákban lévő gél elektromos vezető, amelyen keresztülfutnak az elektromos impulzusok,
majd az ampullákból kiinduló idegpályákon az agyba jutnak. A Lorenzini-ampullák lehetővé teszik a cápáknak, hogy hihetetlen távolságból halovány, rendkívül gyenge elektromos jeleket is észleljenek.
A mérések szerint ez a fantasztikus szerv annyira érzékeny, hogy ha például a cápa egy olyan 1,5 volt feszültségű elem két pontja közt úszik, amelynek pólusai Long Island Sound (New York) és Jacksonville (Florida) partjainál lennének elhelyezve, még az irdatlan távolság ellenére is képes lenne ezt érzékelni.
Erre a páratlan érzékszervre vezethető vissza, hogy például a nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) a vért akár egymilliószoros hígításban is kiválóan felismeri.