A magyar történelemben a nyugati értelemben vett királyság I. (Szent) István 1001. január elsején Esztergomban történt megkoronázásával vette kezdetét.
Uralkodóink természetesen már István megkoronázása előtt is voltak,
de a 895-ben megalapított Magyar Fejedelemség még az ősi, sztyeppei törzsközösségi rendszer hagyományai szerint szerveződött,
amelynek élén a nemzetségfők, a vezérek által megválasztott fejedelem, nem pedig a „Dei gratia", azaz az Isten kegyelméből uralkodó király állt.
Vajk, Géza fia volt az utolsó magyar fejedelem,
aki 997-től, miután megkeresztelkedett és felvette az István nevet, az országot a kor nyugat-európai államjogi rendszerébe illeszkedő modern keresztény királysággá szervezte át.
A magyar jogtörténet furcsa sajátossága, hogy noha az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, pontosabban az utolsó ausztriai császár és magyar király,
IV. Károly 1918. november 13-i, az uralkodói jogokról lemondó eckartsaui nyilatkozatával de facto megszűnt a királyság is,
ám a Károlyi Mihály-féle népköztársaság, illetve a proletárdiktatúra, a Tanácsköztársaság bukása után a nemzetgyűlés ismét királysággá nyilvánította az ország államformáját, amelynek élére Horthy Miklóst választotta meg kormányzónak.
A kormányzói tisztség egyébként korántsem volt ismeretlen közjogi konstrukció.
A Magyar Királyság történetében Horthy már a nyolcadik kormányzónak számított, akinek olyan nagynevű elődei voltak többek között, mint a nándorfehérvári győztes Hunyadi János, vagy Szilágyi Mihály.
A Magyar Királyság formálisan még Horthy 1944. október 16-án történt erőszakos elmozdítása után is fennmaradt egészen 1946. február elsejéig, amikor a nemzetgyűlés az ország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikkel de jure is megszüntette a királyságot.
E csaknem egy évezred alatt - az ellenkirályokat is beleszámítva – kereken hatvan koronás fő uralkodott Magyarországon.
A trónon ült illetve a Szent Koronával megkoronázott királyaink uralkodási ideje igencsak változatos képet mutat.
A középkorban gyakori trónviszályok idején az egyik vagy másik párt jóvoltából hatalomra került, és az erős támogatottságot nélkülöző uralkodók jelentős része nem igazán tudott megmelegedni a hatalomban, ami e királyok regnálási idejéből is jól látszik.
Az államalapító uralkodó, Szent István 1038-ban bekövetkezett halálát követő
tíz viszontagságos évben például négyszer koronáztak királyt Magyarországon,
akik ugyanúgy nem tudták hatalmukat megszilárdítani, mint a 12. századi trónviszályok idején megválasztott ellenkirályok.
Utóbbiak közül IV. István 1163 január 27. és április 11. közötti két és fél hónap „hosszú" uralkodása igencsak pünkösdi királyságnak számít.
Azonban még IV. István uralkodása is hosszabb az Anjou-kort lezáró trónviszályok idején, 1385. december 31-én megválasztott II. (Kis) Károly uralkodásánál, aki mindössze 56 napig viselhette a koronát.
Természetesen velük szemben szép számmal akadtak olyan uralkodóink is, akik sok évig, vagy akár több évtizedig ültek a trónon, jobb esetben lehetővé válva számukra a valódi országépítés.
A magyar történelem leghosszabb ideig trónon ült királya a Szent Koronát közel fél évezredig birtokló Habsburg-ház uralkodói közül került ki.
A dinasztia első királyával, az 1437.december 18-án megkoronázott I. Alberttel szemben, aki nem egészen két évet ült csak a trónon, a Habsburg-ház utolsó előtti uralkodója, I. Ferenc József ausztriai császár és magyar király
minden kollégájánál tovább, 67 évig és 355 napig viselte a koronát,
1848. december 2-án történt trónra lépésétől kezdve egészen az 1916. november 21-én bekövetkezett haláláig.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése utáni véres megtorlás miatt közutálatnak „örvendő" uralkodó az 1850-es évek abszolutista kormányzási kísérletei után végül 1867-ben kiegyezett a magyar nemzettel,
megalapozva az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttét, és egy fél évszázadig tartó, a magyar történelemben addig példa nélkül álló prosperálást ,
ami miatt a közvélemény uralkodásának utolsó éveiben már csak „jóságos bécsi öregúrként" gondolt rá, szeretetteljes empátiával.
A magyar királyok közül uralkodása hosszúságát tekintve az 1387 és 1437 között trónon ült Luxemburgi Zsigmond az „ezüstérmes", aki kereken 50 évig és 235 napig viselte a koronát.
A dobogó harmadik fokán ugyancsak egy Habsburg, az abszolutista hatalmat gyakorló I. Lipót áll.
I. Lipót, - akinek az uralkodása idején verték ki az oszmán megszállókat Magyarország területéről – 1657. április 2.-tól 1705. május 5-ig volt magyar király, így összesen 48 évig és 33 napig ült a trónon.
Ferenc József hosszúra nyúlt regnálása azonban csak a 11. helyen áll
a világtörténelem leghosszabb ideig uralkodó koronás fői között, akik közül az abszolút rekorder, II. Pepi óegyiptomi fáraó kereken 94 évig tartotta kezében a jogart.