Lady Alice Kyteler ír nemesasszonyt 1324-ben boszorkányság vádjával halálra ítélték, mert a vád szerint bűbájos varázslattal megölte a férjét. A nő végül megszökött a tömlöcből, aki helyett ezért az őt segítő szobalányát, Petronellát égették meg a máglyán.
A boszorkányseprű először az ő perében bukkant fel, mint terhelő bizonyíték.
A 16. században élt Raphael Holinshed (1520 - 1581) angol krónikás részletesen leírta a kétszáz évvel korábbi esetet, azokat a terhelő bizonyítékot is számba véve, amelyeket a perben Lady Kytler ellen felhasználtak.
Boszorkányságának egyik legfőbb tárgyi bizonyítéka az a balzsammal megkent rúd volt,
amire a lady hálószobájában bukkantak rá az inkvizítorok, és amelyről úgy tartották, hogy a nő arra felpattanva vágtatott a boszorkánytalálkozókra.
Jordanes de Bergamo a „Quaestio de Strigis" című, a boszorkányokról 1470-ben írt könyvében leírja, általánosan úgy hiszik – és ezt a boszorkányok is „bevallják"-, hogy a „strigák" bizonyos napokon vagy éjszakákon megkennek egy rudat és arra felpattanva lovagolnak el a boszorkánytalálkozókra, hogy a sátánt imádják, és fajtalankodjanak vele.
Bergamo megemlíti könyvében, hogy a boszorkányok nem csak a seprűt,
hanem saját magukat is rendszeresen megkenik valamiféle titokzatos balzsammal a karok alatt és a lágyékuknál.
Néhány történelmi beszámoló azt sugallja, hogy a boszorkányok nemi szervükre kenve használták e „repülő kenőcsöket", a mit egy farúd segítségével vittek fel a testükre.
Valószínű, hogy egy farúddal vagy seprűnyéllel kevergették a főztet, majd ugyanazzal a rúddal kenték meg magukat is. A seprűnyélen lovaglás legendája is talán ezzel hozható összefüggésbe.
Charles Zika az ausztráliai University of Melbourne professzora a Live Science tudományos magazinnak elmondta, hogy ma már igen nehéz kideríteni, vajon a boszorkánynak minősített nők valóban csináltak-e ilyesféle dolgokat, mert a középkorból származó források, a boszorkányperek dokumentumai többnyire igen megbízhatatlanok.
A kutatók számára leginkább csak az inkvizítorok, illetve az egyházi bírák kiszínezett beszámolói, valamint a boszorkánysággal megvádolt elítélteknek a tortúrával, kínvallatással kicsikart,
és ezért teljesen megbízhatatlan vallomásai állnak rendelkezésre.
A boszorkányokat már kezdettől fogva összekötötték a buja szexualitással.
Ezért nem véletlen, hogy a kortárs művészek igen gyakran pikáns képeken ábrázolták a boszorkányokat,
így például Albrecht Dürer vagy Hans Baldung, de más mesterek művei is meztelenül ábrázolja őket. Az olasz művész Parmiganino metszetén pedig nem is seprűnyélen, hanem egy anatómiailag ábrázolt gigantikus falloszon lovagolnak a „strigák".
Charles Zika szerint a középkori és kora újkori kultúrában
még rendkívül sok spekuláció létezett a női szexualitásról.
Alapvetően ebből származnak a nők társadalmi helyzetével illetve szerepével kapcsolatos, és mai szemmel nézve igencsak groteszk korabeli elképzelések.
A 16. század elején Európa alapvető társadalmi-kulturális változásokon és átalakuláson ment keresztül. Az 1517-től kibontakozó reformáció vallási vezetői,
közülük is különösen Kálvin szigorúan tiltani kezdték az ivást, vagy a „parázna" táncokat, a bordélyházakat pedig bezáratták,
és a házasságot is szigorúbban kezdték szabályozni illetve kontrollálni az egyházi bíróságok.
A seprűnyélen való repülésnek valamint a vad, orgiaszerű táncok élményének, pontosabban hallucinációjának
mégiscsak lehetnek valós, tudományos alapjai.
A régi hagyomány szerint a boszorkányok olyan pszichoaktív gyógynövényeket használtak főzeteikhez, amelyek hallucinogén vegyületeket, úgynevezett tropane alkaloidokat tartalmaztak.
Számos növény termel ilyen alkaloidokat, így például a nadragulya (Atropa belladonna), a beléndek (Hyoscyamus niger), a mandragóra (Mandragora offcinarum) és a csattanó maszlag (Datura stramonium) is.
A középkorban ezekből készítettek főzeteket, a bűbájhoz, igézetekhez és egyéb babonás szertartásokhoz.
A hallucinogén vegyületeket különösen a szkopalamint (hyoscine) a hónaljban levő izzadságmirigyek, a végbél és a vagina nyálkahártyája szívják fel hatékonyan.
Ezen a módon a szervezetbe juttatva a szernek jobb a hatása és kikerüli a májat. A tropane alkalaodikoknak pedig olyan altató hatásuk van, ami a boszorkányok jellemző szokásainak vélt repüléssel, vad lovaglással, és tomboló táncolással való álmot hoz.
Gustac Schenk 1966-ban számolt be a tropán alkaloida mámorító élményéről, amelyet személyesen élt át. Ebben leírja, hogy a szer bevétele után szédülni kezdett, csikorgatta a fogait, majd őrjöngés lett úrrá rajta. Később egy különleges jóleső érzés járta át, a lábai könnyűvé váltak, kinyúltak, és úgy érezte, hogy elszabadultak a testétől.
Úgy tűnt, hogy a testének minden része önálló életre kel, amitől elfogta a rémület.
A kutató beszámolója szerint átélte a repülés mámorító érzését, miközben fantasztikus képeket hallucinált.
Paul Devereux a The Long Trip: A Prehistory of Psychedelia (Hosszú utazás: a pszichedelikus szerek őstörténete) című könyvében ír Will-Erich Peuckert néprajzkutató belladonna és maszlag keverékkel tett kísérletéről.
„Vad álmaink voltak. Arcok táncoltak a szemeim előtt, ami először szörnyű volt. Aztán hirtelen repülés érzetem volt mérföldeken át a levegőben. A repülést ismételten megszakították nagy zuhanások. Végül, az utolsó fázis egy tivornyázó ünnep képe volt, furcsa buja kicsapongással."
Bár az utókor emlékezetében a seprűnyélen való lovaglás képe ragadt meg, a 15-16. századi ábrázolásokon a boszorkányok még mindenféle más egyéb tárgyakon,
például széken, ruhásszekrényen, vagy akár kétágas sütővillán is repkedtek,
a levegőben pedig a démonok és ördögök tartották fent őket, legalábbis a középkori egyházi magyarázat szerint.
A tudomány azonban ennél sokkal prózaibb okokra, narkotikum okozta hallucinációkra vezeti vissza a seprűn lovaglás és boszorkányszombatok képzetét.