Az első világháború valamint a dualista államrendszer összeomlásának utolsó napjaiban, 1918. október 31.-én IV. Károly ausztriai császár és magyar király megbízásából József főherceg Budapesten átadta Károlyi Mihály grófnak, az egy héttel korábban, október 23-án megalakult Magyar Nemzeti Tanács elnökének az uralkodó által jegyzett miniszterelnöki kinevezését.
Károlyi polgári radikálisokból, szociáldemokratákból és függetlenségi pártiakból álló kabinetjének végig kudarcos volt a kormányzása,
a nagy ívű polgár demokratikus reformok tartós megvalósításának ugyanis sem a bel-, sem pedig a külpolitikai feltételei nem voltak adottak.
Az 1919. január 11-én ideiglenes köztársasági elnöknek megválasztott Károlyi rendkívül naiv, és a wilsoni elveket egyfajta túlzó idealizmussal megvalósítani akaró külpolitikája, a korábbi egymilliós hadsereg szétzüllesztése, valamint saját francia kapcsolatainak jelentős túlértékelése, továbbá a tényleges erőviszonyok hibás felmérése miatt súlyos helyzetbe sodorta az országot.
A kormány által bevezetett polgári demokratikus reformok ellenére, az 1919 elején már jelentősnek mondható társadalmi feszültségek mentén mind a Károlyi-rendszerrel szemben álló ultrakonzervatív jobboldal,
mind pedig a szélsőbaloldal intenzív szervezkedésbe kezdett.
1919 februárjában Berinkey Dénes kormánya már rendőri erő bevetésével volt kénytelen fellépni
a két, a Károlyi-féle Népköztársaság ellen legszélsőségesebben uszító szervezet, Gömbös Gyula jobboldali fajvédő Magyar Országos Véderő Egylete (MOVE), valamint a szovjet bolsevik ideológiát zászlajára tűző, 1918. november 24-én megalakult és Kun Béla vezetése alatt álló Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) ellen.
1919. február 20-án a Népszava szerkesztősége elé szervezett kommunista tüntetést a rendőrség szétverte, a KMP harminckét vezetőjét, élükön Kun Bélával pedig vizsgálati fogságba vetette.
Károlyi 1919. március elején – részben Apponyi Albert gróf többszöri figyelmezetésének hatására – kénytelen volt belátni, hogy túlzóan pacifista és antantbarát politikája kudarcba fulladt, ami miatt a még megmaradt országrészek területi integritása is veszélybe kerülhet.
E későn jött felismerésnek volt betudható az 1919. március 2-án Szatmárnémetiben elmondott beszéde, amelyben korábbi nézeteivel szemben az ország fegyveres védelmének szükségességét hangoztatta,
de ez az elképzelés abban a helyzetben már nem volt megvalósítható.
Ferdinand Vix alezredes 1919. március 20-án nyújtotta át a Berinkey-kormánynak a Párizsban ülésező békekonferencia jegyzékét.
Az antant az oroszországi bolsevik hatalom elleni intervencióra készülve úgy döntött, hogy a román csapatok nyomuljanak előre a Szatmárnémeti - Nagykároly - Nagyvárad - Arad vonalig, ettől nyugatra pedig Magyarország területébe mélyen behatolva, a Debrecen és Szeged közötti területsávban alakítsanak ki egy úgynevezett biztonsági zónát.
Ferdinand Vix még azt is közölte, hogy a békekonferencia ezt az új demarkációs vonalat fogja az ország végleges határának tekinteni.
A Vix-jegyzék egyet jelentett az ország egy újabb jelentős, és még a budapesti kormány fennhatósága alatt álló területének megszállásával.
Berinkey Dénes és kabinetje nem vállalta az újabb súlyos országcsonkítás politikai ódiumát, ezért szóban visszautasította a jegyzéket, majd másnap, március 21-én beadta a lemondását.
Az 1945 utáni marxista történetírás hivatalos toposszá emelt állítása szerint, a Vix-jegyzék hatására lemondott Károlyi saját, az „objektív tényeken" alapuló elhatározása alapján, és önként adta át a hatalmat az „egyetlen ütőképes politikai erő" a Kommunisták Magyarországi Pártja, személy szerint Kun Béla számára.
Az „objektív tények" azonban merőben mást mutatnak a kommunista hatalomátvétel valós hátteréről.
Károlyi Mihály a Vix-jegyzék nyomán kialakult súlyos politikai helyzet megtárgyalására március 20-án délután 17 órára rendkívüli kormányülést hívott össze. A köztársasági elnök azt tervezte, hogy a Berinkey-kabinet helyett egy tiszta szociáldemokrata kormányt fog kinevezni, amely majd hivatalosan is visszautasítja a Vix-jegyzéket, és tárgyalásokba kezd az antanttal.
A rendkívüli minisztertanácson Károlyi mindezt közölte is a kormány tagjaival: „A lemondott kormány helyét átveszi egy tisztán szociáldemokrata miniszterekből álló kabinet, amely meg fogja tagadni a Vix-jegyzék parancsolta követelések végrehajtását."
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt balszárnyához tartozó erősen kommunistaszimpatizáns Landler Jenő megneszelve, hogy a Vix-jegyzék miatt a Berinkey-kormány a lemondására készül, önhatalmúan felkereste a Gyűjtőfogházban raboskodó Kun Bélát.
Kun és Landler sietve megegyeztek, hogy a helyzet szülte alkalmat kihasználva pártjaikat haladéktalanul egyesítik, és egy új kormány felállását megelőzendő,
Károlyi tudta, illetve beleegyezése nélkül, puccsszerűen átveszik a hatalmat.
Március 21-én, miközben Károlyi éppen az új kormány megalakításán fáradozott, Kun és Landler, más szociáldemokrata vezetőkkel együtt sietve egyesítették pártjaikat, Magyarországi Szocialista Párt néven.
A pártegyesítésről készült okmányban rögzítették az új politikai platform legfőbb céljait: a proletárdiktatúra megvalósítását a munkás-, katona-, illetve paraszttanácsok segítségével, szövetségkötést Szovjet-Oroszországgal, a kollektivizálást, valamint egy új „vörös" hadsereg felállítását. Ezután a Budapesti Munkástanács,
majd a Kossuth-térre csődített tömeg előtt Kun Béla is bejelentette a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltását.
Szó sincs róla tehát, hogy a balekra vett Károlyi önként adta volna át a hatalmát a kommunistáknak,
tehetetlenségében egyszerűen csak tudomásul vette a Kun-Landler féle puccsot,
a „proletárdiktatúra" kikiáltását. Károlyit egyszerűen, csak telefonon értesítették arról, hogy megszűnt a polgári demokratikus köztársaság, és ezzel az ő hatalma is.
Másnap a tisztségétől megfosztott Károlyi nevében is – de a tudta és beleegyezése nélkül - proklamálták a Tanácsköztársaság kikiáltását.
A volt köztársasági elnök nevében kiadott közlemény szerint Károlyi önként „adta át a hatalmat a proletariátusnak".
Kun és társai ezzel a hamis kommünikével próbáltak mintegy törvényes látszatot biztosítani a ravaszul kifundált államcsínynek.
Még aznap késő este megalakult a 12 népbiztosból álló legfőbb döntéshozó szerv, a szovjet mintát követő Forradalmi Kormányzótanács,
amelynek elnökévé a szociáldemokrata Garbai Sándort tették meg,
ám tényleges irányítást és a valódi hatalmat a „csak" a külügyi népbiztosi tisztséget betöltő Kun Béla gyakorolta, aki nélkül egyetlen fontos kérdésben sem születhetett döntés.
Az államrendszer a tanácsokra épült, a községi és fővárosi kerületi tanácsokat közvetlenül, a járási, megyei és fővárosi, illetve országos tanácsokat pedig közvetve választották, a végrehajtó hatalmat a tanácsok által választott és általában 35 főből álló direktóriumok gyakorolták.
A Tanácsköztársaság „parlamentje", a csupán közjogi díszletnek számító Tanácsok Országos Gyűlése mindössze egyszer, júniusban ülésezett,
hogy elfogadja a kommün, hivatalos nevén a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alkotmányát.
A kommunisták semmit sem bíztak a véletlenre, az ebül megszerzett hatalmuk biztosítására a Forradalmi Kormányzótanács egyik legelső intézkedéseként bevezette az országos statáriumot.
A hagyományos államszerkezet lázas lebontásában Kun az általa istenként tisztelt bolsevikvezér, Lenin ukázait követve a magyar történelmi és közjogi hagyományokkal homlokegyenest ellenkező szovjetrendszert igyekezett lemásolni, és rákényszeríteni az országra.
A Forradalmi Kormányzótanács a „szocialista erkölcsiség" nevében általános szesztilalmat hirdetett, majd határozatot hozott az egyház és az állam úgymond szétválasztásáról, amelynek jegyében többek között az összes szerzetes-, és apácarendet felszámolta,
valamint betiltotta az egyházi iskolák működését.
A kommunisták teljesen felforgatták az igazságszolgáltatás hagyományos rendszerét is.
A bíróságok helyett úgynevezett forradalmi törvényszékeket hoztak létre,
amelyben a „bírák" kétharmada nem jogvégzett szakember, hanem a párt és a tanácshatalom iránt száz százalékig elkötelezett „proletár" volt.
A forradalmi törvényszékek ítéleteivel szemben nem volt helye fellebbezésnek, a verdikteknek pedig kimondva is megfélemlítő szerepük volt az „ellenforradalmárokkal és burzsujokkal" szemben.
A kommün deklarálta az általános munkakötelezettséget valamint a munkához való jogot, és elrendelték a kollektivizálást, az árakat maximálták, és bevezették a jegyrendszert. Kárpótlás nélkül államosították a nagyüzemeket, a bankokat, a közlekedési vállalatokat, és
a 20 főnél több alkalmazottat foglalkoztató üzemeket is kártalanítás nélkül vették állami tulajdonba, magyarán elrabolták a tulajdonosaiktól.
Ugyancsak állami tulajdonba vették a nagybirtokokat, de a kisajátított földet nem osztották fel a parasztok között, hanem kollektív, szövetkezeti tulajdonba sorolták. Köztulajdonba vették a nem állami iskolákat is, és egységes oktatási rendszer bevezetését tervezték, a tananyag drasztikus átalakításával, és új, egységes tankönyvek bevezetésével.
Az utópisztikus, szovjet típusú szocialista rendszer azonnali megvalósítására tett és adminisztratív túlkapásokkal teli kísérlettel egyre többen fordultak szembe. A földosztás elmaradása, és az egyházellenes intézkedések miatt
a parasztság túlnyomó többsége, az agrárcselédség kivételével ellenségesen viszonyult a rendszerhez.
A bérből és fizetésből élők pedig a növekvő infláció, valamint a krónikus áruhiány miatt kezdtek el elégedetlenkedni.
1919 júniusától vidéken egyre több helyen robbant ki felkelés a despotikus kommunista uralommal szemben. A sort a június eleji dunántúli nagy vasutassztrájk nyitotta meg,
ám Kun Béla és vezérkara számára a Duna-Tisza-közén június 18-án kitört Kalocsa-környéki parasztfelkelés volt a legsokkolóbb.
A lázadás elfojtására be kellett vetni a Vörös Hadsereg reguláris alakulatait is, mert a rendfenntartásra hivatott Vörös Őrség alegységei ehhez már nem voltak elégségesek.
A kalocsai-dunapataji parasztfelkelés megtorlására a Forradalmi Törvényszék elnöke,
Szamuely Tibor, a szadista tömeggyilkos is a térségbe érkezett hírhedt páncélvonatán
a „Lenin-fiúknak" nevezett terrorkülönítményével együtt, akik válogatás nélkül, a kalocsai főutca fáira akasztották fel a kezükbe került embereket, köztük tizenéves gyerekeket is.
Még le sem verték teljesen a Duna-Tisza-közi felkelést, amikor június 24-én a fővárosban a Ludovika Akadémia tisztiiskolásai, valamint a dunai flottilla két egysége is fellázadt a kommün ellen.
Két monitor a fedélzeti ágyúival lőtte a belvárosban lévő Duna-parti Bristol Szállót,
amit a Forradalmi Kormányzótanács székházként használt. Július elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a „proletárdiktatúra" már minden eresztékében recseg és ropog.
Kunék a Tiszántúlra, illetve a Felvidékre betört román, valamint csehszlovák megszállók ellen honvédőnek meghirdetett hadművelettől várták megrendült hatalmuk megszilárdulását. A kommün kikiáltása után újjászervezett Vörös Hadsereg áprilisban még kénytelen volt visszavonulni a demarkációs vonalat átlépő román és csehszlovák erők elől.
A válságos helyzetben azonban egy kiváló első világháborús veterán tiszt, Stromfeld Aurél vezérkari főnök vezetésével sikerült megoldani a védelem gyors átalakítását, és a tömeges mozgósítást.
A Tiszáig előrenyomult román megszállók elleni küzdelmet szinte mindenki hazafias ügynek tekintette,
ezért olyanok is tömegesen jelentkeztek a Vörös Hadseregbe, akik egyébként cseppet sem szimpatizáltak a rendszerrel.
A Vörös Hadsereg tisztikarában olyan katonatisztek nevei is szép számban felbukkannak,
akik igazán csak a második világháborúban váltak ismertté.
A kommün hadseregének tiszántúli harcaiban
így például részt vett Jány Gusztáv, a tragikus sorsra jutott 2. magyar hadsereg későbbi parancsnoka csakúgy,
mint Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar ugyancsak későbbi főnöke, továbbá Beregffy Károly, a Szálasi-kormány honvédelmi minisztere, aki 1919-ben századosi rendfokozattal a Vörös Hadsereg egyik egységének volt a politikai tisztje.
A Vörös Hadsereg májusban elindított nagy ellentámadása sikert sikerre halmozott, a felvidéki hadjárat során ugyanis visszafoglalták Kassát, Eperjest és Bártfát is.
A váratlan hadi sikerek megdöbbentették a párizsi békekonferencia vezetőit. Az események hatására Georges Clemenceau francia miniszterelnök júniusi jegyzékben ismertette Magyarország új határait, és a Felvidék kiürítéséért cserébe felajánlotta a tanácskormány részvételét a békekonferencián, valamint ígéretet tett a román és csehszlovák csapatok visszavonására is.
A jegyzéket a Forradalmi Kormányzótanács parázs vita után, és elsősorban Kun Béla nyomására elfogadta.
A sikeresen visszafoglalt magyar területek kiürítése miatti tiltakozásként, a tehetséges Stromfeld Aurél lemondott vezérkari főnöki tisztségéről.
A románok azonban Clemenceau ígérete ellenére sem vonták vissza csapataikat, és miután a Vörös Hadsereg július második felében indított tiszántúli offenzívája összeomlott, átkeltek a Tiszán.
A reménytelenné vált helyzetben augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott,
Kun Béla és társai pedig a várható megtorlás elől különvonaton Bécsbe menekültek, ahol előzetes politikai menedékjogot kaptak a szociáldemokrata osztrák kormánytól.
Így ért véget Kun Béláék rémuralomba fordult első kommunista társadalom átalakító kísérlete, a Tanácsköztársaság dicsőségesnek aligha mondható 133 napja.