Egy tengeralattjárón zajló vita miatt nem robbant ki a nukleáris háború

Az egyik havanna felé tartó szovjet teherhajó, amelyet az amerikai haditengerészet járőrgépe kísér a kubai rakétaválság feszült napjaiban

Fotó: U.S. Navy photo

A hidegháború évtizedeiben voltak olyan pontok, amelyeket inkább forrónak kell neveznünk: ilyen volt a kubai rakétaválság és legfőképp 1962. október 27-e. Az atomháború kirobbanásának elkerülése ekkor csupán egyetlen ember józanságán múlt.

A B-59-es tengeralattjárón szolgáló parancsnok, Vaszilij Alekszandrovics Arhipov 1945-ben kezdte meg haditengerészeti szolgálatát. A fiatal férfi előzetesen már az iskoláiban is erre a pályára készült, és a második világháború során részt vett a japánok elleni harcokban. A béke beálltával folytatta tanulmányait, majd a B-59-es fedélzetére került. Vaszilijt társai egy békés, csendes és megfontolt embernek tartották – ezekre a kvalitásokra szüksége is volt a későbbiekben.

A B-59-es tengeralattjáró a tenger felszínén
Fotó: Wikimedia Commons

Karantén a víz alatt

A szovjetek 1962 során ballisztikus rakétákat telepítettek Kubába. A karibi országot vezető kommunista Fidel Castro örömmel fogadta az atomfegyverek érkezését. 

A terveket és megvalósításukat hónapokig sikerült titokban tartani, amíg egy járőrözéskor az amerikaiak ki nem figyelték az építkezéseket. Kennedy elnök számonkérte a szovjeteket, de ők továbbra is azt állították, hogy a fegyverek csupán védekezés céljából kerültek Kubába. 

Castro és Hruscsov
Fotó: Ria/Novosti

Az amerikaiak nem akarták bevonni az ENSZ-t az esetleges időveszteségek miatt, de az Egyesült Királyságnak is csak napokkal később nyújtottak tájékoztatást a helyzetről. 

John F. Kennedy október 22-én intézett beszédet a néphez és az egész világhoz – a válság tényleges mértékéről addig a tágabb közvélemény semmit sem tudott. 

Az amerikaiak védekezésként és a szovjetek szabotálása érdekében „karantén” alá vonták a tenger egy részét. A kommunista szuperhatalom mélyben cirkáló tengeralattjáróit gyakorló bombákkal igyekeztek felszínre csalni, mivel Kennedy parancsba adta, hogy ne semmisítsék meg őket. 

Kennedy elmondja híres október 22-i beszédét az Ovális Irodából
Fotó: JFK Library

De ezt Arhipovék nem tudhatták, így rejtőzködtek, és a lehető legmélyebbre merültek a tengeralattjárójukkal. Ennek következtében viszont megszűnt a kapcsolatuk a saját parancsnokságukkal és a kubai csapatokkal egyaránt, és egy idő után csupán a csendet hallották.

A megmentett világ

A fedélzeten lévők számára nem volt egyértelmű a helyzet: valóban csak túl nagy mélységben voltak, vagy már kitört a harmadik világháború, amiről ők lemaradtak? Ha a második lehetőség valósult volna meg, akkor a tengeralattjáró következő lépéseként a támadás indítása nem lett volna irracionális. A kapitány és a politikai tiszt a nukleáris töltetű torpedó kilövése mellett érvelt, míg Arhipov, a tengeralattjáró harmadik számú parancsnoka ezt ellenezte. 

Vaszilij Arhipov 
Fotó: Wikimeda Commons

A vita heves volt, a végeredmény pedig kiszámíthatatlan, hiszen a szabályok szerint mind a hármuknak egyöntetűen kellett meghozniuk a döntést. Mivel kommunikáció híján nem tudtak engedélyt vagy jóváhagyást kérni, a gomb megnyomása csupán rajtuk állt. 

Arhipov végül sikeresen lebeszélte társait a végzetes következményekkel járó támadásról, ami később helyes döntésnek bizonyult. 

Miután Arhipov és társai a Szovjetunióban újból szárazföldre léptek, a kollégáik azzal fogadták őket, hogy már nem is remélték a visszatérésüket. A válság végét követően egy kicsit csitultak a kedélyek: az USA ragaszkodott a kubai szovjet támadó fegyverek leszereléséhez, ám még egy pár hétig elhúzódtak a viták arról, hogy melyek maradhatnak. Az incidens megmutatta azt is, hogy hiába van a vezetők kezében a hatalom, ha a krízis napjaiban is több olyan eset történt, amikor kitörhetett volna egy újabb háború az ő tudomásuk nélkül.

Szovjet teherhajó úton Havanna felé, egy amerikai romboló szoros felügyelete alatt
Fotó: U.S. Navy photo

Vaszilij Arhipov évekkel később még tengernagyi rangot is elért. A felesége egy interjúban elárulta, hogy férje senkinek sem szeretett az incidensről beszélni, de úgy érezte, sosem értékelték a tettét igazán. Az utóbbi évtizedekben úgy kezdték el Vaszilij Arhipovot emlegetni, mint „a férfi, aki megmentette a világot”. Ezért is kapta meg 2017-ben, halála után közel két évtizeddel az Élet Jövője díjat.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.