A B-59-es tengeralattjárón szolgáló parancsnok, Vaszilij Alekszandrovics Arhipov 1945-ben kezdte meg haditengerészeti szolgálatát. A fiatal férfi előzetesen már az iskoláiban is erre a pályára készült, és a második világháború során részt vett a japánok elleni harcokban. A béke beálltával folytatta tanulmányait, majd a B-59-es fedélzetére került. Vaszilijt társai egy békés, csendes és megfontolt embernek tartották – ezekre a kvalitásokra szüksége is volt a későbbiekben.
Karantén a víz alatt
A szovjetek 1962 során ballisztikus rakétákat telepítettek Kubába. A karibi országot vezető kommunista Fidel Castro örömmel fogadta az atomfegyverek érkezését.
A terveket és megvalósításukat hónapokig sikerült titokban tartani, amíg egy járőrözéskor az amerikaiak ki nem figyelték az építkezéseket. Kennedy elnök számonkérte a szovjeteket, de ők továbbra is azt állították, hogy a fegyverek csupán védekezés céljából kerültek Kubába.
Az amerikaiak nem akarták bevonni az ENSZ-t az esetleges időveszteségek miatt, de az Egyesült Királyságnak is csak napokkal később nyújtottak tájékoztatást a helyzetről.
John F. Kennedy október 22-én intézett beszédet a néphez és az egész világhoz – a válság tényleges mértékéről addig a tágabb közvélemény semmit sem tudott.
Az amerikaiak védekezésként és a szovjetek szabotálása érdekében „karantén” alá vonták a tenger egy részét. A kommunista szuperhatalom mélyben cirkáló tengeralattjáróit gyakorló bombákkal igyekeztek felszínre csalni, mivel Kennedy parancsba adta, hogy ne semmisítsék meg őket.
De ezt Arhipovék nem tudhatták, így rejtőzködtek, és a lehető legmélyebbre merültek a tengeralattjárójukkal. Ennek következtében viszont megszűnt a kapcsolatuk a saját parancsnokságukkal és a kubai csapatokkal egyaránt, és egy idő után csupán a csendet hallották.
A megmentett világ
A fedélzeten lévők számára nem volt egyértelmű a helyzet: valóban csak túl nagy mélységben voltak, vagy már kitört a harmadik világháború, amiről ők lemaradtak? Ha a második lehetőség valósult volna meg, akkor a tengeralattjáró következő lépéseként a támadás indítása nem lett volna irracionális. A kapitány és a politikai tiszt a nukleáris töltetű torpedó kilövése mellett érvelt, míg Arhipov, a tengeralattjáró harmadik számú parancsnoka ezt ellenezte.
A vita heves volt, a végeredmény pedig kiszámíthatatlan, hiszen a szabályok szerint mind a hármuknak egyöntetűen kellett meghozniuk a döntést. Mivel kommunikáció híján nem tudtak engedélyt vagy jóváhagyást kérni, a gomb megnyomása csupán rajtuk állt.
Arhipov végül sikeresen lebeszélte társait a végzetes következményekkel járó támadásról, ami később helyes döntésnek bizonyult.
Miután Arhipov és társai a Szovjetunióban újból szárazföldre léptek, a kollégáik azzal fogadták őket, hogy már nem is remélték a visszatérésüket. A válság végét követően egy kicsit csitultak a kedélyek: az USA ragaszkodott a kubai szovjet támadó fegyverek leszereléséhez, ám még egy pár hétig elhúzódtak a viták arról, hogy melyek maradhatnak. Az incidens megmutatta azt is, hogy hiába van a vezetők kezében a hatalom, ha a krízis napjaiban is több olyan eset történt, amikor kitörhetett volna egy újabb háború az ő tudomásuk nélkül.
Vaszilij Arhipov évekkel később még tengernagyi rangot is elért. A felesége egy interjúban elárulta, hogy férje senkinek sem szeretett az incidensről beszélni, de úgy érezte, sosem értékelték a tettét igazán. Az utóbbi évtizedekben úgy kezdték el Vaszilij Arhipovot emlegetni, mint „a férfi, aki megmentette a világot”. Ezért is kapta meg 2017-ben, halála után közel két évtizeddel az Élet Jövője díjat.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.